Már majdnem tizenöt éve jelent meg George R. R. Martin mára már klasszikussá vált fantasy eposzának első kötete, a Trónok harca, viszont kár is lenne titkolni, hogy sokakkal együtt nekem is csak az HBO által idén forgatott sorozat kapcsán került a könyv a kezembe. Az HBO egyre jobb sorozatokat indít az utóbbi időben, gondoljunk csak a második világháborús Elit alakulatra és a Pacificre, vagy akár az atlantai maffiavilágot bemutató Gengszterkorzóra (Boardwalk Empire), évadonként tíz résszel sokkal mélyebbre tudnak, mint mások dupla ennyivel, így volt ez a nemrég zárult Trónok harca első évadánál is. A könyv mindig jobb, mint a film tartják, ezért gondoltam megversenyeztetem a kettőt, így részről-részre olvastam és néztem az epizódokat, és mire a végére értem rájöttem, hogy az egyik legjobb fantasy regényből csinálták meg az egyik legjobb adaptációt.

Be kell vallanom, hogy nem szeretem a klasszikus értelemben vett fantasy műfajt. Tündék, törpök és sárkányok, szerintem egy igazán jó történet nagyon jól megvan ezek nélkül, ezért is tetszett meg rögtön Martin története, ami inkább egy kitalált középkorba kalauzol el minket, ahol a királyi családok intrikákkal és vérrel teli harcokban szabdalják egymást, kötnek békéket és rúgják fel azokat egy perc alatt. Westeros Hét királyságában nagy nemesi házak élnek látszólagos békében, a részeges nőcsábász Roberth Baratheon király uralma alatt. A birodalom puskaporos hordójában szikraként pattan a király tanácsadójának rejtélyes halála, ezért Baratheon király segítségül hívja régi barátját és szövetségesét Eddard Starkot, aki egyre súlyosabb titkokat fedez fel a korrupt és romlott királyi udvarban. A történet több szálon folyik, a szerző kiválóan váltogatja őket, lassanként adagolva az információkat és az óriási világot befolyásoló erőket. Megismerkedhetünk az előző Őrült király leszármazottaival, akik egy barbár törzzsel szövetkezve akarnak visszatérni a trónra, az északi Stark család minden tagjával, a királyné befolyásos családjának mesterkedéseivel, és mindennel, ami egy igazán jó, szövevényes lovagregényhez kell. A karakterek nagyon erősek, és különös módon nincsen elkülönült jó és rossz oldal, hiszen mindenki a saját céljaiért küzd, és mindenki a saját házát tartja igaznak, és az ellenfeleit velejéig gonosznak. Rengeteg potenciál van az ellentétekben, így nagyon könnyen elszalad a bő nyolcszáz oldal, és a regény végén az ember még csak úgy érzi, hogy csak éppen belepillanthattunk egy óriási eposz bevezetőjébe.

A könyv egyik legnagyobb hátránya, hogy Martin egy óriási eposzra készít fel minket, így rengeteg idegen nevű szereplőt mutat be már a történet elején, ha nem néztem volna mellette a sorozatot, szerintem abba is hagytam volna a könyvet, de még így is többször belezavarodtam, hogy ki kicsoda (ehhez nyújthat nagyon jó segítséget ez a Trónok harca családfa). Ennek ellenére, ha az ember belerázódik, egy hihetetlenül izgalmas és fordulatos történet bontakozik ki, és ez utóbbit tényleg komolyan kell vennünk, hiszen szinte minden fejezet végén olyan csavart kapunk, amit máshol, csak egy regény végén sütnének el.

George R. R. Martin története pedig folytatódik, mind könyvben, mind a tévéképernyőn, hiszen most jelent meg a Tűz és jég dala sorozat ötödik része A dance with dragons címmel, és az HBO is berendelte a második évadot. A történetfolyamot hét részesre tervezi a szerző, így még sok izgalomra számíthatunk, én biztos, hogy amint lehet folytatom a második kötettel, hiszen a tél közeleg.

A könyvért köszönet az Alexandra kiadónak!