HTML

Book One

Irodalom mindenkinek: könyvajánlók, hírek, interjúk, hogy eldönthesd mit érdemes elolvasni, és mit nem.

Facebook

Friss topikok

A költészet nem csak szájtátás – interjú Simon Mártonnal

2013.06.12. 18:52 :: Il Ritorno Dello Jedi

Legutóbb írtunk Simon Marci második verseskönyvéről, a Polaroidokról, most pedig a Könyvhéten alkalmunk nyílt beszélgetni vele japán és magyar költészetről, slam poetry-ről, alkotói kitárulkozásról, és arról, hogy a szájtátás igenis munkamódszer.

sm.jpg

fotó: Valuska Gábor

Ha egy modern költészetben járatlan olvasód kinyitja a Polaroidokat, akkor azt fogja mondani, hogy ezek a szövegek nem is versek. Rímek csak elvétve, és a legtöbb polaroid nem több egy rövidke mondatnál. Akkor ez most miért is vers?

A cél elsősorban pont ez volt, hogy rámutassak arra, hogy a vers nem azt jelenti, hogy „olyan szöveg, ami nem ér ki a papír két széléig”. Abban bíztam, hogy ez a könyv nem csak a szakmai közönséghez fog eljutni, így mindenkit kicsit rá lehet vele venni, hogy elgondolkodjon a költészet és a versek mibenlétén. Az irodalomoktatás kevés kivétellel utóvédharcokat vív a teljes pusztulás (=érdektelenség) szélén, ráadásul a tananyag nagy részét olyan dolgok teszik ki, mint a költők részletes életrajza, mert az érettségihez ez kell. A kortársakig az átlag diák el sem jut, nem hogy a versek mibenlétén való merengésig... És nyilván ötletem sincs, hogy valójában „mi a költészet”, meg még kevésbé szeretném ezt én megmondani, de azért nem féltem kiadni a Polaroidokat a kezeim közül, mint verseskönyvet, mert szerintem részben épp ezt sugallja. Egy csomó minden – érzések, emlékek, nyelvjáték – amiről azt hisszük, hogy majd egy „nagy műalkotásban” fogunk vele szembesülni, alkalmanként simán szembejön velünk a hétköznapokban, egy furcsa félmondat formájában.

Tehát a polaroidok ezekről a momentumokról készített pillanatfelvételek? A hétköznapi költészetről?

Azért ez egy alaposan megkonstruált dolog, nagyon sokat dolgoztam vele, de igen, valahogy így van. A cél az, hogy az olvasó elgondolkodjon, legyen az szakmabéli, vagy csak egy rácsodálkozó „külsős”.

És hogyan született egy-egy polaroid? Utazol a villamoson, meglátsz valamit az utcán, az elindít egy gondolatot, amit aztán gyorsan lefirkantasz egy füzetbe, mondván „tetten van érve a pillanat”?

Bárcsak így lenne. Valójában ez az egész még dél-Walesben talált meg, ahol éppen pincérként és konyhai mindenesként dolgoztam egy étteremben. Rengeteget melóztam, igazi szabadidőm nem volt, csak hosszabb-rövidebb holtidők, amikor volt időm gondolkodni és ilyenkor eszembe jutottak sorok, amikről később kiderült, hogy nem feltétlenül lehet belőlük „verset írni”, vagy éppen csak időm nem volt rá tényleg. Aztán némi agyalás után azt mondtam nem is akarok. Legyen ez a vers. Akkor már amúgy is évek óta foglalkoztatott a japán költészet – azon belül konkrétan az egyébként ma is élő haiku, meg főleg az, hogy azt a szemléletet hogyan tudnám átültetni az „itthoni” környezetbe.

A Károlin vagy japán szakos hallgató. Mi fogott meg ennyire bennük?

A japán az egyik legszebb nyelv a világon, ha nem „a” legszebb, és nagyon szeretnék belőle fordítani. Szerintem van a komoly dolgoknak egy minimum szintje, amin érdemes velük foglalkozni, és ha csinálni akarom, ahhoz kell egy diploma, vagy inkább az a rálátás, amit az egyetem biztosít.

_-Nobuyoshi-Araki-1024x747-9855.jpg

Araki Nobuyoshi - Slingshots

És miért pont Japán? Miért nem mondjuk dél-Wales költészete?

Dél-Walesben is kerestem pár helyi költőt, de ha őszinte akarok lenni, nem ragadtak meg igazán. A Japánhoz való vonzódás nálam tényleg a nyelvvel kezdődött, viszont az is feltűnő volt, hogy a japán művészet minden ága időről-időre kitermel egy olyan lenyűgöző alkotót, aki mellett én nem tudok szó nélkül elmenni. Például a jelenkori fotóművészetük két nagyöregje, Morijama Daido és Araki Nobujosi, akik szinte ugyanazt a precíz beállítások nélküli, pillanatfelvétel szerű technikát használják. Arakinak ráadásul zseniális polaroid kiállításai is vannak… Két fantasztikus, világteremtő alkotó, hónapokig keresgéltem a képeiket a Google-lel napi szinten. Vagy ehhez hasonlóan az irodalomban, tényleg pont a haiku költészet: nem véletlenül került a Polaroidokba jó néhány Basó-utalás. Az elmúlt száz évből pedig természetesen ott van Akutagava, aki mint a monolit az Űrodüsszeiában, lebeg a fejünk fölött, meg Abe Kóbó, aki mindig zavarba ejtőbb, mint szeretném (nagy kedvencem). És még sorolhatnám, de így is félek, hogy unalmas.

A verseskönyveidben én inkább egy szomorkásabb embert fedezek fel, míg a slam-jeidben egy vidám fazon vagy. Most akkor melyik vagy?

A problematika mindkettőben ugyanaz. Szorongások, közérzeti, félig-meddig magánéleti parák, csak nyilván a versek sokkal bensőségesebbek és csendesebbek, míg a slam egy kifejezetten harsány műfaj. Én ott vagyok mindkettőben, viszont a szövegeim azok tényleg sosem „egyenlők” velem – az értelemszerű különbségen túl sem. Az első kötetem (Dalok a magasföldszintről) után még engem is meglepetésként ért, hogy ez mennyire nem világos: többen nagyon kedvesen bejelentkeztek, hogy akkor ők most 1. mindenestül ismernek engem, és 2. meg akarnak vigasztalni és/vagy „menteni”. Az a könyv nyilvánvalóan a problémáimról szólt, persze, de engem – hálás vagyok ugyan mindenért, viszont akkor sem - nem kell „megmenteni”.

Az írás nálad terápia?

Terápiás, de az már más kérdés, hogy használ-e. Nem szeretném ezt túldimenzionálni, jót tesz, csak mára már inkább függőség, mint terápia.

Biztos nehezen definiálható, de neked a költészet az munka, hobbi vagy már az életed szerves, elválaszthatatlan része?

Hát, ha azt mondanák, hogy nem írhatok több verset, akkor valószínűleg megbolondulnék, lévén arra van beállva az életem, hogy írok, írhatok, ez az önképem gerince. De amikor írok, akkor még mindig úgy érzem, hogy „dolgozom”, merthogy többnyire ez szellemi munka, a dolog nem magától történik – ha fordításról vagy szerkesztésről van szó, akkor meg végképp nagyon nem. Csak sajnos van egy ilyen rossz beidegződés – ami még az én hetedíziglen értelmiségi környezetemben is felüti a fejét néha –, hogy ezt nem hiszik el, mert amibe nem izzadsz le szó szerint, nem fáj, nem gyűlölöd sőt, még szereted is, az „nem munka”. Én meg próbálom elmagyarázni ilyenkor, hogy attól még, hogy csendben ülök, és nézek magam elé, attól az még lehet munka. Nem csak szájtátás.

Az munkamódszer.

Igen, hozzátartozik. De az természetes.

daido_moriyama_on_the_bed_i.jpg

Daido Moriyama - On the bed I.

A költészet egy nagyon nyitott és kitárulkozó műfaj, gyakorlatilag a költő fölfekszik a boncasztalra, és mutogatja a saját szerveit. Hogy lehet bírni, hogy ennyire megnyílik az ember az olvasóinak?

Ez részben talán igaz, de ha épp valaki: egy színész szerintem sokkal jobban megnyílik a költőnél. Ő személyesen áll ki a színpadra, a testével dolgozik a nézők orra előtt, ami nekem még kegyetlenebbnek tűnik. A költészet más, itt több lehetőség van a rejtőzködésre. Pontosabb, hogy olyat kell írni, amiről a többiek azt hiszik, hogy te fölfeküdtél a boncasztalra. Abba kellene belegondolni, hogy ez egy „írásmű”, tehát tényleg egy megkonstruált valami. Szó sincs róla, hogy elolvasod, és akkor máris tudod, hogy mi történt velem egy hideg februári szerdán.

A slam poetry idehaza egy elég új műfaj, elsőre úgy tűnik csak sima versfelolvasás. Mégis mi a különbség?

Azért érdekes ez, mert már a szöveg sem olyan. Aki sosem volt sima költészeti esten és úgy megy el egy slam poetryre, az tényleg azt látja, hogy ez egy érdekes versfelolvasás, ahol viccesek a szövegek. Pedig a kortárs költészet java – kevés kivétellel – mára teljesen eltávolodott a közélettől és a közvetlen környezetre való reflektálástól. A slamnek meg ez az alapja. Viszont épp azért, mert ez nálunk még ennyire új, sokszor még tényleg inkább versfelolvasásra hajaz a dolog. Ráadásul először az Akkezdet Phiai csinált ilyen zenés esteket (széles közönség előtt, de ez egy hosszú sztori), és ennek a hatása még mindig tetten érhető a magyar slammerek előadásmódjában. Nálunk ez még mindig nagyon szöveg-centrikus műfaj, úgy értem – viszont például amikor Varsóban voltam egy fesztiválon, láttam egy dán srácot, aki slam poetry címen elkezdett hörögni a mikrofonba, aztán állathangokat utánzott, brékelt egy kicsit, és összesen maximum tíz mondatot mondott, szóval inkább valami performansz-jellege volt a dolognak. Talán a tavalyi, I. Országos Bajnokság döntő-környéki produkcióiban már azért látszik, hogy hajlunk afelé, hogy ez ne csak felolvasás, hanem igazi előadás legyen.

A slam szövegekből nem terveztek kiadni egy kötetet? Az sokkal popposabb, és így talán több emberhez is eljuthatna.

Erről folyamatosan szó van egy ideje, de konkrétum még nincs. Az áttörést tavaly márciusban a Pilvaker hozta meg, azután egy kicsit mindenki slam poetry-t akart hallgatni… De ez korántsem ott kezdődött, és ennek az egésznek az egyébként (Magyarországon) 2006 óta tartó fejlődéséről, az elindulásáról, a szereplőiről stb. könyvet kiadni leghamarabb még mindig legalább egy év múlva lenne értelme, talán inkább kettő. Amennyire én látom. És az előadás egésze nélkül a szöveg magában, simán kinyomtatva még nem biztos, hogy tényleg működni fog mindenkinél. Tehát minimum egy lemezen mellé kellene tenni az eredeti előadás felvételét, mert anélkül a könyv olyan lenne, mintha egy vers utolsó 3 versszakát lehagynád a papírról: csonka. Töredékes. Félkész. Ennek a dolognak az élő szóban van az ereje, ezt nem szabadna elveszítenünk.

 

Szólj hozzá!

Címkék: vers interjú könyv költő simon márton

A bejegyzés trackback címe:

https://bookone.blog.hu/api/trackback/id/tr645355693

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása