Hogy ha egy magyar könyvet elér a világhír, már rögtön a megjelenés után – nem úgy, mint az Utas és holdvilág vagy az Esti Kornél, amit most kezd fölfedezni magának a nemzetközi közönség –, akkor az óhatatlanul idehaza is nagy felhajtással fog járni emiatt. Így volt ez Dragomán György A fehér királyánál is, aminél még nem is volt idő arra, hogy megszáradjon a nyomdafesték, máris jöhetett az új print, rajta az új felirat: „magyar világsiker 28 nyelven!”. A novellafüzér viszont nem csak sikeres volt, hanem egy hihetetlenül erős és különleges könyv, ahol Dragomán egy tizenegy éves erdélyi fiú hangján mesélt nekünk arról, hogy is lesz egy kamasz szabad a Ceaușescu rezsim elnyomásának legsötétebb éveiben. És nem csak az ritka, hogy valaki Magyarországon „szinte” elsőkönyvesként (hogy ha a teljességgel beszerezhetetlen A pusztítás könyvétől eltekintünk) máris világsikert ér el, hanem az is, hogyha egy ekkora bestseller után az író tíz évig nem hallat magáról. Ilyenkor már elindulnak a pusmogások, hogy „na, ez is belerokkant a nagy sikerbe”, meg, hogy „biztos úgy érzi, hogy nem tud az előző könyve nyomába érni, de hát ez van, Harper Lee is el volt egyetlen könyvvel egy egész életen át…”. Szerencsére ez egyáltalán nem így van, hisz új könyve kapcsán interjúk garmadáját készítették a szerzővel, és hamar kiderült, hogy munkában nem volt hiány az elmúlt tíz évben, csak a markukat dörzsölő kiadók (magyar és angol részről) gondolták úgy, hogy legjobb lenne, ha novellás kötet helyett legközelebb egy regénnyel jelentkezne. Így nem elég, hogy idén megjelent a Máglya, de már azt is tudhatjuk, hogy be van tárazva két novellás és két gyermekeknek szóló kötet, ráadásul a következő regény is (amire gondolhatunk az Erdély-trilógia záró köteteként is Dragomán szerint) közel van ahhoz, hogy megjelenhessen.

A Máglyában a helyszín ugyanaz a meg nem nevezett Erdély, ahol Dragomán György is töltötte gyerekkorát, de a történet ezúttal kicsit közelebb repít a jelenhez, egy lélegzetvétellel a rendszerváltó forradalom után ismerkedünk meg a főhőssel, Emmával, a tizenhárom éves árva lánnyal és özvegy nagymamájával. A történet ezúttal is olyan töredékes, mint A fehér király esetében, bár itt sokkal inkább közelít a regény formához. Emma és a Nagymama is elvesztettek valamit, előbbi a szüleit, utóbbi pedig hőn szeretett férjét, sorsuk mégsem az összeomlás – így két erős női karakter sorsa fonódik össze, amikor a Nagymama magához veszi előtte sosem látott unokáját. Már az első perctől nyilvánvaló, hogy mind a ketten különlegesek: Emma bőrébe szinte belebújunk, és Dragomán olyan szenzitív leírást ad a felnőtté válás küszöbén álló kislányról, hogy ahelyett, hogy kívülről látnánk, ahogy tájfutó edzésen vesz rész, összeverekszik osztálytársnőivel vagy növekvő melleit figyeli a tükörben, inkább belülről érezzük a lábában végigfutó izomlázat, a testét érő karmolásokat és egy kislány belső tekintetével látjuk teste minden egyes változását. A Nagymama is különleges, hisz asszonyi praktikái nem csak a süteményekre és a kertészkedésre terjednek ki, hanem a népi boszorkányság átjárja minden mozdulatát, jövendöl, delejez és elhunyt férje szellemével társalog, hogy ha a felszálló liszt kirajzolja a férfi halovány alakját a nappali tört fényében.

És ilyen intenzív élményként éljük meg azt, ami Erdéllyel történik a román forradalom utáni hónapokban. Bár már le kellett szokni az elvtársazásról, és a kedves vezető portréit is leszaggatták mindenhonnan, hogy máglyán égessék el, a pillanatnyi mámoros szabadság tovatűnni látszik. A szabadság helyét, amit a titkosrendőrség kapujának betörésekor éreztek, hamar átveszi a viszály, keresik a volt besúgókat és árulókat, próbálják fehér krétával elválasztani egymástól a „jó és rossz” kommunistákat, de úgy tűnik, az igazság eltűnt a titkos aktákkal és a sortűz áldozatainak holttestével együtt a föld színéről. „Minél több a halott, annál igazabb az igazság”.

Dragomán György úgy ír, mintha nem kitalálná, hanem valaki mesélné neki Emma és a Nagymama történetét. Hallgatja, írja – van, amit megért belőle, ott hozzátold valamiféle magyarázatot, más részeknél pedig érezni, hogy maga sem tudja hová tenni a hallottakat, csak azt tudja, hogy ez is ugyanúgy része a mesének, mint az összes többi. Van, amikor egy jelenet funkciótlannak hat, de nem bánjuk, mert azt érezzük, hogy ez így történt meg szórul szóra, lehetetlen kihagyni bármit is. Más részeknél ott a csábító, nagy, szimbolikus folytatás a szemünk előtt, és szinte már várjuk, hogy bekövetkezzen, de ehelyett másfelé fut tovább Emma és nagymamája története – és megint úgy érezzük, hogy igaza van Dragománnak, ez csakis így történhetett, még akkor is, ha nem is látjuk tisztán az okokat és a jelentést. A történet így folyik előttünk, mint a Nagymama egyik mágikus rituáléja: vannak szimbólumok, amit értünk, van, amit csak sejteni vélünk, nézzük a kézmozdulatokat, belerajzol a lisztbe, majd kitörli, és csak azt tudjuk, hogy itt semmi sem történik véletlenül, mindennek megvan a maga értelme. Kétségek nélkül érezzük, hogy Dragomán György minden mozdulata őszinte és igazi, így már a regény elejétől rendíthetetlenül biztosak vagyunk abban, hogy a Máglya varázslata is sikerülni fog.

A könyvért köszönet a Magvető kiadónak!