Fotó: Révai Sára (via Facebook)
Új természetírások – ez az alcíme Kollár-Klemencz László első könyvének, akit a legtöbben a Kistehénből, a Budapest Bárból, esetleg a Rájátszásból ismerhetnek. Ismerhetnek, ebből is látszik, hogy nekem épp hogy csak ismerősen cseng a Miért távolodnak a dolgok? szerzőjének neve. Számomra sokkal inkább az alcím volt a csábító: új természetírások. Mert nemhogy a közelmúltban, de már régóta hiányzik a természet a kortárs irodalomból. Jött a posztmodern irtás, ahol a történettel együtt vége lett a szemlélődésnek is, fejszék suhogtak, dőltek sorra a nyírek és platánok, lángolt a vadvirágos rét, az állatokat levágták, majd azokat is tűzre vetették (ennek ugyan felcsapott az illata és felébresztette a jó orrú gasztro-írókat, Cserna Bandi és Fehér Béla fakanala lendül), jó ideig csend honolt. A kihalt vidéken posztmodern hősök és antihősök bolyonganak, de a természet csak bennük létezik, csak a hangulatuk tükröződése, semmi más. A Miért távolodnak a dolgok? főhőse, Toszka ebbe a rég nem látott világba tér vissza, Budapestről érkezik, a szentendrei HÉV-en zötykölődik, ízig-vérig városi. Mégis úgy dönt, hogy érezni akarja a hideget, érezni akarja a meleget, kezével a komposztot túrná, lábát a Dunába lógatná.
A kötet novellái összemosódnak, minden Toszka körül forog, róla szól. Erről a régi-új emberről, aki egyszerre él a modern világban, mégis közben a létfenntartás eszközeit forgatja a kezében, fát vág, kecskét legeltet, hízót vásárol, a Szentendre melletti határvidéket járja. Közelebb akar kerülni a természethez, ezt mégsem a rousseau-i társadalomtól való távolodásként éli meg, hanem sokkal inkább közelíteni szeretne: közelebb a természethez és közelebb a természettel együtt élő emberekhez. Emberekhez, akik fontosak számára. Ha egy pillanatig is kétséges lenne, hogy Toszka mennyire közel áll Kollár-Klemenczhez, akkor elég, ha csak szétnézünk az író szentendrei háza táján (ahogy azt Till Attila tette a Propaganda műsorában), és a novelláskötet díszleteivel találjuk szembe magunkat. A novellák is sokszor naplószerűek, csúcspont nélküli, békés napok leírásai, ahol azonban mégis azt érezzük, hogy történt valami. Sokszor nem biztos, hogy valami kézzelfogható, nem biztos, hogy valami fontos, de valami történt, amit meg kell örökíteni Toszka füzetébe. Ezek mellett vannak olyan írások, melyek jobban konstruáltak, jobban le lettek kerekítve, könnyebb kezünkbe venni, mint egy-egy hosszabb, lassabb tempójú írást.
A borítót és a kiadást sem szabad szó nélkül hagynunk, mert míg a védőborító sokak szerint extrém a farakáson meztelenül görnyedő szerzővel, addig ez alatt egy szép, sárgás árnyalatú könyvecske rejtőzik, ami akárcsak egy kis természetbúvár kalauz, sejteti, miről is van itt szó valójában. Én magam mindkettőt telitalálatnak gondolom, ami sokat hozzátesz ahhoz, hogy olyan emberekhez jusson el a kötet, akiknek valójában szánta a szerző.
A Miért távolodnak a dolgok? egy nagyon fontos lépést tett: hosszas hallgatás után újra a természet felé fordult, és elvitt minket oda, ahol az emberek tudnak – mit tudnak, szeretnek! – együtt élni a természettel. A dolgok távolodnak, az univerzum tágul, és azt mondják, az emberi kapcsolatok hálója is egyre jobban feszül. Mégis, itt a város és a vidék határán, közel a földhöz a városi ember talál valamit. Nem vagyok benne biztos, hogy mit, szerintem Toszka sem tudja pontosan, de jó érzés. Jó érzés olvasni, de jó érzés ültetni, nevelni, öntözni, szüretelni. Jó itt lenni.
A könyvért köszönet a Magvető kiadónak!
