HTML

Book One

Irodalom mindenkinek: könyvajánlók, hírek, interjúk, hogy eldönthesd mit érdemes elolvasni, és mit nem.

Facebook

Friss topikok

A betörő, aki zabot hegyezett

2009.10.22. 19:59 :: Il Ritorno Dello Jedi

Október 29.-én jelenik meg Lawrence Block betörős sorozatának kilencedik, utolsó előtti kötete. Lentebb olvasható a fülszöveg, a regény első fejezete és az Agave Boltban elő is rendelhető.

A New York-i Paddington Hotel lakója, az irodalmi ügynök Anthea Landau úgy dönt, hogy árverésre bocsátja a titokzatos és legendás Gulliver Fairbornnal folytatott levelezését. A nyilvánosságot kerülő szerző meg akarja akadályozni, hogy személyes levelezése napvilágra kerüljön. Bernie Rhodenbarr ezen okból vett ki egy szobát a Paddingtonban. Hogy megakadályozza a levelek napvilágra kerülését. Be is tör Anthea Landau szobájába. Hogy az idős asszonyt holtan találja. Alig bír elmenekülni a rendőrök elől a tűzlépcsőn és egy szobán keresztül, ahol csendben zsebre rak pár értékes ékszert. Pár pillanat múlva már csattan is a bilincs a csuklóján. Amikor végre megint szabadlábon van, megtudja, hogy az ékszereket úgy lopták el valaki mástól. Nincs mit tenni, Bernie-nek tisztára kell mosnia a nevét, meg kell oldania pár gyilkosságot, meg kell találnia egy rivális ékszertolvajt és az ékszerek jogos tulajdonosát, vissza kell szereznie az eltűnt leveleket, és mindezt úgy, hogy Gulliver Fairborn megőrizze inkognitóját, őt magát pedig ne kapják el. Megint.

Első fejezet

Az előtér alaposan le volt lakva. A nagy keleti szőnyeg látott már jobb napokat, és nem is keveset. Az egymással szemben álló Lawson-szófák megrogytak, és a többi bútorhoz hasonlóan meglátszott rajtuk az idő vasfogának nyoma. A két szófán két nő beszélgetett izgatottan, pár méterrel odébb pedig egy hosszú, ovális arcú, magas homlokú férfi ült egy fotelban, a GQ-t olvasva. Napszemüveget viselt, ami divatossá és jól öltözötté tette. Azt nem tudom, mennyit látott a magazinból napszemüvegben a félhomályos előtérben. Gyanítom, nem sokat.
Bár az előtér valóban látott már jobb napokat, mégsem éreztem magam kényelmetlenül az elnyűtt bútorok között, már-már otthonosan mozogtam. A hűvös októberi napon a kandallóban pattogó tűz barátságos fénnyel vont be mindent. A kandallópárkány fölötti olajfestményen a hotel utólagos névadója díszelgett, méghozzá olyan élethűen megfestve, hogy szívem szerint lekaptam volna, és magamhoz szorítom.
Egy medve volt, természetesen, de nem az a fajta, amelyik közmondásszerűen töltötte ideje nagy részét a málnásban. Nem, ugyanis ez a medve, és ez már első pillantásra látszott, életében nem járt még erdőben, nemhogy felelőtlenül viselkedett volna az említett málnásban. Ez a medve vörös kabátot viselt, fején királykék viharkalapot, lábán pedig olyan kanárisárga Wellington-csizmát, hogy attól tartottam, még a végén dalra fakad. Ott lógott ez a medve a kandallópárkány fölött, egyik kezében egy viharvert bőrönddel, a másikban meg egy lekvárosüveggel. „Elveszett csomagok”.
De nem kell folytatnom, ugye? Mindenki ismeri a medvét, Paddingtont, azon meg végképp nem kell csodálkozni, hogy pont az ő képe látható a legendás Paddington Hotelban.
Mert ez egy legendás hotel. A hétemeletes, vörös téglából és fekete öntöttvasból felhúzott épület a Madison sugárút és a keleti Huszonötödik utca sarkán áll, egészen közel a Stanford White Madison Square Gardenéhez. (Ez volt a második Madison Square Garden, ellentétben a harmadikkal, amelyre már csak az idősebbek emlékeznek, és amely a Nyolcadik sugárút és az Ötvenedik utca sarkán állt; vagy éppen a jelenlegivel, amely a negyedik, és a Penn Pályaudvar fölött található. Sic transit és a többi.)
De nem így a Paddington, amelyet még a Garden előtt építettek, és mindennek tanúja volt, aminek csak tanúja lehetett. A 19. és a 20. század fordulóján emelték, és azóta nézte, hogy találja ki magát újra és újra a környék (és persze a város, no meg a világ is). A szálloda mindeközben alig változott. Soha nem volt puccos hely, mindig több volt az állandó lakó, mint átutazó, és nyitása első napjától kezdve főleg művészek látogatták. A bejárat mellett egy réztáblán sorakoztak a híresebb lakók nevei, köztük Stephen Crane és Theodore Dreiser írókkal, valamint Reginald French színésszel. John Steinbeck is töltött itt egy hónapot, amikor házassága zötyögős talajra ért, és itt élt pár hónapig a híres festő, Robert Henri is, mielőtt néhány sarokkal délebbre és keletebbre költözött, a Gramercy Park közelébe.
Az utóbbi időben turnézó brit rocksztárok szálltak meg benne, akik a jelek szerint kevesebb késztetést éreztek a Paddington szobáinak szétverésére más hotelokkal ellentétben – vagy azért, mert tisztelték a szálloda tradícióit, vagy mert belátták, hogy túl nagy kárt már nem tudnának tenni a bútorokban. Ketten is meghaltak már a Paddingtonban, az egyik férfit egy nő szúrta le, akit az utcán szedett össze, a másik meg a kelleténél jóval több heroint adott be magának.
A klasszikus zene is képviseltette magát a hotelban két állandó lakó erejéig, valamint néha megszállt itt egy koncertturnén járó előadó. Alfred Hertel, a nyolcvanas éveiben járó zongorista – akinek a Carnegie Hallban tartott karácsonyi koncertjére soha nem lehetett jegyet kapni – a legfelső emeleten élt negyven éve. Ugyanazon emelet másik végében lakott az idősödő díva, Sonia Brigandi, akinek legendás temperamentuma túlélte egykoron ugyancsak legendás szoprán hangját. Néha nyitva hagyták az ajtót, az egyik zongorázott, a másik meg énekelt, így szerezvén örömet (vagy éppen bosszúságot) a lakóknak Verdi vagy Puccini egy operájának részletével.
Ezt leszámítva nem közlekedtek egymással. Persze rengeteg pletyka járta róluk: hogy szeretők voltak, vagy éppen egy másik lakó kegyeiért versenyeztek. A zongoristáról azt tartották, hogy homoszexuális, bár két felesége is volt, akiktől több gyermeke, illetve azoktól több unokája is született. A primadonnáról azt tartották, hogy mindkét nemet kedvelte. És a pletykák szerint mindketten lefeküdtek Edgar Lee Horvath-tal, akiről köztudott, hogy soha nem feküdt le senkivel. Kivéve persze a mackóit.
Horvath, a poprealizmus alapítója festette meg egyébként Paddington mackót a kandalló fölött. A hatvanas évek közepén vett ki szobát a hotelban, nem sokkal első önálló kiállítása után, és ott is halt meg 1979-ben. A festményt pár hónappal beköltözése után ajándékozta a hotelnak. Legalább egymillió dollárt ért. És tessék, ott lógott a hotel előterében, mindenki szeme láttára, gyakorlatilag mindenféle védelem nélkül.
Természetesen egy épeszű embernek eszébe sem jutna ellopni. Edgar Horvath egy egész sorozatot festett a mackókról, a nehézkes és darabos korai Stieffektől kezdve a modern, puha medvékig, valamilyen formában minden egyes képén megjelent egy mackó, legyen az portré vagy tájkép. Amikor rövid ideig Taosban tartózkodott, többször is lefestette a sivatagot, és a mackók ott is jelen voltak: egy kaktusz előtt szétszórva, egy kerítésen ülve, vagy egy téglafalnak támaszkodva.
Az azonban köztudomású, hogy Paddingtont csak egyetlen egyszer festette le. És ez a festmény ott lógott a legendás hotel lelakott előterében. Azért, hogy valaki ellopja. Ám ha valaki meg is teszi, mégis mihez kezd vele? Kinek adja el, és hogyan?
Mindezzel teljesen tisztában voltam. De az ember nehezen szabadul meg régi, kedves szokásaitól. Soha sem voltam képes anélkül megnézni egy értékes tárgyat, hogy ne próbáltam volna meg kitalálni, miképpen szabadíthatom meg tőle jogos tulajdonosát. A festményt masszív, aranyozott keretbe feszítették, és eltűnődtem azon, mi lenne, ha szépen kivágnám a keretből, ahelyett hogy leemelem a falról, és magammal viszem.
Éppen belemerültem a részletek kidolgozásába, amikor a recepciós megkérdezte, segíthet-e valamiben.
– Elnézést – feleltem. – A festményben gyönyörködtem.
– A kabalánk – mondta a férfi. Ötven felé járhatott, sötétzöld selyeminget viselt, és türkiz nyakkendőt. Haja túlságosan is éjfekete volt, barkója meg jóval hosszabb, mint azt a divat diktálta – vagy éppen megengedte volna. Arcát ugyan simára borotválta, mégis úgy nézett ki, mint akinek égető szüksége van egy bajuszra.
– Szegény Eddie Horvath festette – bólintott. – Halála nagy veszteség volt, és… ironikus.
– Egy étteremben halt meg, ugye?
– A sarkon. Nála egészségtelenebbül ember nem táplálkozott még. Sajtburgeren, kólán és habos süteményen élt. Aztán egyszer egy orvos a lelkére beszélt, mire Eddie egyik pillanatról a másikra megszállott egészségvédő lett.
– És ez milyen hatással volt rá?
– Én nem vettem észre különbséget – felelte a recepciós. – Talán csak annyit, hogy a többi megtérthez hasonlóan ő is állandóan csak erről beszélt, és ez egy idő után unalmassá vált. Biztos vagyok abban, hogy javult volna a helyzet, de erre már nem volt esély. Vacsora közben érte a halál. Megfulladt egy darab tofutól.
– Ez borzalmas.
– Ha engem kérdez, már maga a tofu is borzalmas – ingatta a férfi a fejét. – Szörnyű dolog lehet tofutól meghalni. Mindenesetre Eddie festménye örökre összekötötte a hotel nevét Paddington mackóéval, így sokan azt hiszik, hogy ő a hotel névadója.
– Miért, nem ő az?
– Kérem, Michael Bond könyvecskéje a legsötétebb Peruból érkezett mackóról nagyjából harminc éves, a szálloda viszont a századfordulón nyílt. Azt nem állíthatom bizonyosan, hogy a Paddinton pályaudvarról kaptuk a nevünket. Paddington nem éppen London legelőkelőbb része, már ha elnézi nekem kijelentésemet, de nem is a legszegényebb. Olcsó hotelok és ázsiai éttermek. Welsziek szállnak meg ott… tudja, ha leszállnak a vonatról, nem kell sokat keresgélniük. A metró is megáll a Paddingtonon, de kétlem, hogy a mi hotelunk a metrómegállóról kapta volna a nevét.
– Ebben biztos vagyok.
– És egyben rettentően udvarias, amiért nem szakította félbe zagyvaságaimat. Miben állhatok a szolgálatára?
Zagyvaságainak előadása közben alig észrevehetően megváltozott a beszéde: Londonról mesélve előtört belőle angol akcentusa. Azt feleltem, hogy szobát foglaltam, mire megkérdezte, milyen néven.
– Peter Jeffries – feleltem.
– Jeffries – bólintott, és elkezdett átnyálazni egy rakás kis papírlapot. – Olybá tűnik, hogy nem találom… Az isten szerelmére! Valaki úgy írta le, hogy Jeffrey Peters.
Megnyugtattam, hogy ez rendszeresen előfordul, közben meg arra gondoltam, hogy ezt bizony én szúrtam el. Sikerült összekevernem az álnevemet. A keresztnév és a családnév megcserélése természetes következménye annak, ha a szóban forgó név egyszerre használatos családnévként is egy keresztnévként is. Ez olyan hiba, amit amatőrök szoktak elkövetni. Roppant bosszús lettem magamra. Hová lett a professzionalizmusom? Mi lesz velem, ha amatőrként kezdek el viselkedni?
Kitöltöttem a bejelentőlapot – egy San Franciscó-i címet adtam meg, és távozásom napját egy három nappal későbbi dátummal jelöltem –, majd közöltem, hogy készpénzzel fizetek. Három éjszaka, darabonként 155 dollár plusz adóval, valamint letéttel a telefonra összesen 575 dollárra jött ki. Leszámoltam a pultra hat darab százast, mire a férfi végigfuttatta ujját a felső ajkán, pont ott, ahol bajuszt kellett volna növesztenie, majd megkérdezte, hogy kérek-e egy mackót.
– Egy mackót?
Három Paddington mackó felé intett a fejével, melyek egy iratszekrényen ültek, és pontosan úgy néztek ki, mint a festményen szereplő mackó a kandalló fölött.
– Talán túlzásnak tartja – magyarázta a férfi, most már angol akcentus nélkül –, és talán igaza is van. Akkor kezdődött az egész, amikor Eddie festményére felfigyelt a közönség. Tudja, Eddie mackókat gyűjtött, és halála után a gyűjteményt nevetségesen magas áron értékesítette a Sotheby’s. Egy Horvath-gyűjteménybe tartozó mackó manapság nagyon komoly pedigrét jelent.
– És ezek az ő mackói voltak?
– Dehogyis! Ezek, attól tartok, a mi mackóink, amiket a szálloda vezetése vásárolt egy játékboltban. Aki nálunk száll meg, felvihet magával a szobájába egy mackót, itt tartózkodása idejére. Ráadásul ingyen.
– Komolyan?
– Ne higgye, hogy ez valamiféle altruizmus a részünkről. A vendégek meglepően nagy része dönt úgy, hogy inkább hazaviszi a mackót, és lemond a letétről. Nem mindenki visz fel a szobájába mackót, ám aki mégis, az rendszerint nem akarnak többé megválni tőle.
– Kérek egy mackót – mondtam nagyvonalúan.
– Én pedig cserébe kérek ötven dollár letétet, amit kijelentkezéskor a mackó ellenében visszaadunk, hacsak nem dönt úgy, hogy képtelen nélküle élni.
Előszedtem a hiányzó összeget, ő írt egy nyugtát, és átnyújtotta nekem a 415-ös szoba kulcsát, majd a Paddington-trió felé intett, hogy válasszak magamnak egyet.
Mindegyik ugyanolyan volt, így azt tettem, amit ilyenkor mindig. A baloldalit választottam.
– Remek választás – mondta a recepciós, ahogyan a pincér szokta, amikor az ember a báránysültet választja zsályás újburgonyával. Mégis, melyik akkor a rossz választás? És ha van rossz választás, miért teszik rá egyáltalán az étlapra?
– Nagyon helyes fickónak látszik – kezdtem, de a mondat közepén a helyes kis fickó hirtelen kicsúszott a kezemből a padlóra. Lehajoltam, és amikor felálltam, az egyik kezemben a mackó volt, a másikban meg egy lila boríték, amelyen nyomtatott betűkkel ez állt: ANTHEA LANDAU. – Ez a földön volt – mondtam a recepciósnak. – Attól tartok, ráléptem.
A férfi lebiggyesztette alsó ajkát, aztán elővett egy papír zsebkendőt, és elkezdte törölgetni a borítékot.
– Valaki biztosan a pulton hagyta – mondta, miközben lelkesen törölt –, aztán valaki biztosan leverte. Semmi baj.
– Paddington a jelek szerint sértetlenül átvészelte a történteket.
– Tartós darabok – bólintott a férfi. – De meg kell mondanom, maga meglepett. Nem gondoltam volna, hogy kér egy mackót. Mindig fogadok magamban, hogy ki kér mackót és ki nem. Abba kellene hagynom már, nem vagyok valami jó benne. Bárki kérhet mackót, és bárki visszautasíthatja. Az üzletemberekből nézné ki a legkevésbé az ember, de téved, ha azt hiszi, hogy ellen tudnak állnak a mackóknak. Van egy chicagói úriember, aki havonta kétszer négy napot tölt nálunk. Mindig kér egy mackót, de soha nem viszi magával. Még az sem érdekli, hogy ugyanazt a mackót kapja-e vagy sem. Ugyanis nem teljesen egyformák. Méretük, kalapjuk, kabátjuk… de még a csizmájuk színe is változó. A legtöbb csizma fekete, a képen viszont, példának okáért, sárga.
– Észrevettem.
– Főleg a turisták tartják meg a mackókat szuvenírként. Különösen a nászutasok. Egyetlen párt kivéve. A nő magával akarta vinni Paddingtont, a férfi meg vissza akarta kapni a letétet. Nem sok jót nézek ki abból a házasságból.
– Végül megtartották?
– Igen, és ha engem kérdez, a válás során azért fognak harcolni, hogy kinél maradjon. A legtöbb pár számára ez nem kérdés. Akarják a mackót. Az európaiak, az angolokat kivéve, rendszerint nem viszik magukkal. A japánok mindig visznek fel mackót a szobájukba, gyakran többet is. És mindig haza is viszik őket.
– És persze lefotózzák a mackókat.
– Azt maga el sem tudja képzelni! Állandóan csak fényképezkednek mackóval a kezükben. Engem is lefényképeznek, Paddingtonnal is, egyedül is. Kiállnak a hotel elé mackóval a kezükben, vagy éppen Eddie festménye előtt pózolnak. Vagy olyan szobák előtt, ahol hírességek laktak. Vagy éppen meghaltak. Maga szerint mit csinálnak azzal a rengeteg képpel? Idejük sem lehet végignézni őket.
– Talán nincs is film a fényképezőjükben.
– Na de Mr. Peters! – mosolygott a recepciós. – Hogy magának micsoda ördögi ötletei vannak!
Pedig halvány sejtése sem volt arról, hogy mennyire ördögiek az ötleteim.
A 415-ös szoba – mackóval ide vagy oda – nem éppen úgy nézett ki, mint egy 155 dolláros szoba. A kék szőnyeg kopott volt, az öltözőszekrény karcos, és több helyen feketére égették a csikkek, az egyetlen ablak meg a lifthofra nézett. Arról nem is beszélve, hogy olyan kicsit volt, hogy alig találtam benne helyet Paddingtonnak.
De nem is számítottam másra. A Paddington Hotel ideális az állandó lakóknak, ők ugyanis kevesebbet fizettek egy hónapra, mint az átutazók egy hétre. Gondolom, mindenkinek megérte: az átutazók élvezték, hogy művészek által látogatott helyen lakhatnak pár napig, miközben a magas szobaárak kifizetésével támogatták az érintett művészeket, akik egész évben itt laktak.
Azt még nem értetem kristálytisztán, hogy a kéksapkás medve hol jön be a képbe. Aranyos vagy giccses, mindegy, hiszen jó marketingstratégiának bizonyult, mert emberi (vagy inkább medvei) arcot adott a szállodának, és szép profitot termelt. Ha csak a vendégek fele vitte fel a szobájába a mackót, és ezeknek a vendégeknek csak a fele döntött úgy, hogy mackó nélkül nem lehet teljes életet élni, és ha ehhez még hozzávesszük, hogy a medvét minimum kétszeres áron adták, akkor annyit minimum hozott, hogy a villanyszámlát ki lehetett fizetni belőle, vagy legalábbis annak egy jelentős részét.
A szobámban álló egykori kandallóból csak a párkánya maradt meg, oda tettem hát Paddingtont, mert onnét mindent láthatott.
– Kinézhetsz az ablakon – mondtam neki –, csak éppen semmit sem látsz egy téglafalon meg egy elfüggönyözött ablakon kívül. Lehet, hogy nem is olyan rossz ötlet. Mármint behúzni a függönyt. Mit gondolsz?
Nem felelt. Behúztam hát a függönyt, majd a bőröndömet az ágyra dobtam, és kinyitottam. Az ingeket, a zoknikat és az alsóneműket a fiókba tettem, a nadrágot fellógattam a parányi ruhásszekrénybe, aztán becsuktam a bőröndöt, és a fal mellé állítottam.
Ránéztem az órámra. Ideje volt indulnom.
Elbúcsúztam a mackótól, aki körülbelül annyi figyelemre méltatott, mint a macskám hasonló helyzetben. Becsuktam magam mögött az ajtót, kulccsal kétszer rázártam, majd lementem a lifttel az előtérbe.
A két nő feltehetően befejezte a beszélgetést, vagy valahol máshol folytatták. A hosszúarcú, hosszúhomlokú férfi időközben letette a GQ-t, és már egy regényt olvasott, továbbra is napszemüvegben. Odamentem a recepcióhoz, és a pultra dobtam a kulcsomat. A modern hotelok kulcskártyáival ellentétben ez valódi kulcs volt, rézből készült, és egy karikára fűzték fel, amelyen egy nagy rézgomb lógott, rajta a szoba számával. Állítólag azért találták ki ezt a megoldást, hogy ne vigyék magukkal az emberek. Örültem, hogy nem kellett magammal cipelnem, ahogyan annak is, hogy így legalább alkalmam nyílt végignézni a vendégek postáját anélkül, hogy valami turpisságot kellett volna kitalálnom.
A lila boríték, amelyet a földön találtam, a 602-es szoba fakjában hevert.
Bólintottam a fekete hajú recepciósnak, rámosolyogtam, majd figyelmemet egy idősebb, elegáns úriemberre fordítottam, aki éppen akkor lépett be az utcáról. Pont úgy nézett ki, mintha a hosszúarcú által olvasott GQ-ból lépett volna ki. Remekbeszabott sportzakót viselt, és egy nála sokkal fiatalabb nőt kísért.
Tekintetünk összetalálkozott. Szeme elkerekedett, amikor felismert. Lehet, hogy az én szemem is elkerekedett. Aztán azt tettük, amit úriemberek olyankor tesznek, amikor összetalálkoznak egy hotel előterében. Szó nélkül elmentünk egymás mellett.
 

Copyright © Agave Könyvek

A Könyv előrendelehtő és megvásárolható 20%-os kedvezménnyel az Agave Boltban:


Szólj hozzá!

Címkék: könyv regény agave részlet block megjelenés

A bejegyzés trackback címe:

https://bookone.blog.hu/api/trackback/id/tr791468367

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.