HTML

Book One

Irodalom mindenkinek: könyvajánlók, hírek, interjúk, hogy eldönthesd mit érdemes elolvasni, és mit nem.

Facebook

Friss topikok

Napi novella - Neil Gaiman: Smaragzöld tanulmány

2010.07.14. 08:00 :: Il Ritorno Dello Jedi

Neil Gaimantől a Törékeny holmik az Agave Kiadó gondozásában jelent meg 2008-ban, most ennek a kötetnek a nyitó novelláját olvashatjátok, jó szórakozást hozzá, ha tetszik, vegyétek meg a könyvet, érdemes! Minden jog fenntartva az Agave Kiadónál, ezt ne felejtsétek, és elvileg ez nem is rontja az olvasási élményt...

1. Az új barát

Az Elképesztő Európai Turnéjáról Frissen Érkezett Strand Színtársulat fellépett EURÓPA SZÁMOS KORONÁS FŐJE előtt, sikerrel játszott KOMÉDIÁT és TRAGÉDIÁT egyaránt, elsöprő erejű drámai alakítások sorával begyűjtött hallatlan sok tapsot és elismerést, ezennel pedig bejelenti, hogy legközelebb a Királyi Udvari Színházban, a Drury Lane-en lép fel áprilisban, egy KORLÁTOZOTT SZÁMÚ ELŐADÁS keretében, ahol is a színészek bemutatják a „Tom, a hasonmás-fivérem!”, „A legkisebb ibolyaárus-lány” és a „Jönnek a Nagy Öregek” című műveket (utóbbi Pompázatos és Fenséges Történelmi Eposz); mindegyik egy teljes darab, egyetlen felvonásban! A belépők már megvásárolhatóak a jegypénztárakban.

Azok a felfoghatatlan méretek. Azok az iszonyatos dolgok a mélyben. Azok a sötét tartományok az álmokban.
De máris elkalandoztam. Bocsássanak meg. Nem vagyok egy literátus ember.
Szállást kerestem már egy ideje, így ismertem meg. Olyasvalakire volt szükségem, aki megosztaná velem a szobaköltséget. Egy közös ismerősünk mutatott be minket egymásnak, a St. Bart kórház egyik vegyészeti laboratóriumában. – Maga Afganisztánból jön, ha jól észlelem – ezzel fogadott, mire kitátottam a szám, a szemem pedig elkerekedett.
– Bámulatos – álmélkodtam.
– Azt azért nem mondanám – legyintett a fehér laborköpenyes idegen, akiből később a barátom lett. – Abból, ahogyan a karját tartja, látom, hogy megsérült, méghozzá elég szokatlan módon. Láthatóan jól lebarnult. A testtartása mindemellett katonáskodásra utal, és a Birodalomban igen kevés olyan helyről tudok, ahol egy katonaember lebarnulhat, továbbá, ismerve a vállán lévő sérülés természetét és a barlangi afgán népek szokásait, meg is kínozhatják.
Így elmondva persze abszurd módon egyszerű volt, de mellette hozzászoktam ehhez. A bőröm mogyoróbarnára sült. És valóban, ahogy azt az idegen megállapította, megkínoztak.
Afganisztán istenei és emberei egyaránt barbárok voltak, nem uralkodhatott rajtuk sem a brit kormány, sem Berlin, de még Moszkva sem; makacsul ellenálltak minden észérvnek. Engem az ––ik ezreddel küldtek arra a vidékre. Míg a harcok a dombok közt és a hegyekben zajlottak, egyenlő esélyekkel küzdhettünk. Csakhogy amint a csatározás a barlangokba és a sötétségbe ereszkedett, mi, hogy úgy mondjam, mélyvízbe kerültünk.
Soha nem fogom elfelejteni a földalatti tó tükröződő felületét, vagy a vízből kiemelkedő lényt, a nyíló-csukódó szemét, a dallamos suttogásokat, amelyek felbukkanását kísérték és úgy gomolyogtak körülötte, mintha mérhetetlenül nagy legyek zümmögését hallottam volna.
Valóságos csoda, hogy túléltem, márpedig túléltem, és vissza is tértem Angliába, igaz idegeim rongyokban, cafatokra szaggatva. Ahogy az a piócaszerű száj hozzám ért, az örök nyomot hagyott rajtam, egy békafehér tetoválást immár megaszott vállam bőrén. Egykor kiváló céllövő voltam. Hazatérésemre nem maradt semmim, leszámítva a világ-alatti-világtól való, pánikhoz hasonlatos félelmet, amely hatására boldogan hagytam ott katonai nyugdíjamból akár hat pennyt is egy Hansom-bérkocsisnál, csak hogy ne kelljen a föld alatt utaznom.
A Londonra nehezedő köd és sötétség mégis vigaszt nyújtott, magába zárt. Első szállásomat azért vesztettem el, mert éjjelenként sikoltoztam. Megjártam Afganisztánt, de ez már csak emlék volt.
– Éjjelenként sikoltozom – figyelmeztettem leendő lakótársam.
– Nekem azt mondták, horkolni szoktam – mondta ő. – Továbbá szokatlan időpontokban vagyok ébren, és gyakran a kandallópárkány a céltáblám. A nappalira szükségem lesz, hogy fogadhassam az ügyfeleimet. Önző vagyok, titkolódzó és könnyen elunom magam. Ez problémát jelent?
Elmosolyodtam, megráztam a fejem és kezet nyújtottam. Elfogadta.
A szobák, amiket a Baker Streeten talált nekünk, több mint megfelelőek voltak két agglegény számára. Észben tartottam mindazt, amit barátom a titkolódzással kapcsolatban mondott, és tartózkodtam attól, hogy megkérdezzem, mi a pontos foglalkozása. Kíváncsiságomat mindenesetre több dolog is felpiszkálta. A nap bármely szakaszában érkezhettek látogatók, ilyenkor pedig mindig elhagytam a nappalit, és visszavonultam a hálószobámba, folyamatosan töprengve, vajon mi dolguk lehet barátommal: a csontfehér szemű, sápadt nőnek, a kereskedelmi utazókra emlékeztető, köpcös férfinak, a bársonyzakós, pocakos piperkőcnek és a többieknek. Néhány közülük visszatérő vendég volt, sokan pedig csak egyszer jöttek, beszéltek vele, majd zavart vagy elégedett arccal távoztak is.
Barátom igazi rejtély volt számomra.
Egyik reggel éppen háziasszonyunk pompás reggelijén vettünk részt, amikor barátom a csengővel jelzett a jóasszonynak. – Úgy négy percen belül egy úriember csatlakozik majd hozzánk – mondta. – Szükségünk lesz még egy terítékre.
– Ahogy parancsolja – bólintott a hölgy. – Felteszek még pár kolbászt sülni.
Barátom folytatta a reggeli lap alapos tanulmányozását. Egyre növekvő türelmetlenséggel vártam valamiféle magyarázatot. Végül aztán nem bírtam tovább. – Nem értem – szólaltam meg. – Mégis honnan tudja, hogy négy percen belül vendégünk lesz? Nem jött se telegram, se semmilyen üzenet.
Halványan elmosolyodott.
– Nem hallotta pár perccel ezelőtt egy hintó zörgését? Lelassított, ahogy elhagyott minket – a hajtó nyilván felismerte a kapunkat –, aztán újra begyorsított és továbbment, rá a Marylebone Roadra. A pályaudvaron és a panoptikumnál rengeteg hintó és bérkocsi tesz le utasokat, és aki úgy akar leszállni, hogy ne vegyék észre, az pontosan ezt a helyet fogja választani. Onnan pedig nem egészen négy perc alatt el lehet ide sétálni…
Rápillantott a zsebórájára, és már hallottam is a léptek kopogását a kinti lépcsőről.
– Jöjjön csak, Lestrade – szólt ki. – Az ajtó félig nyitva van, a kolbászok pedig máris érkeznek a rostélyról.
Egy férfi, feltételezésem szerint Lestrade, benyitott az ajtón, majd gondosan be is tette maga mögött. – Nem lenne szabad – rázta a fejét. – De az igazat megvallva, ma reggel nem volt érkezésem étkezésre, és nagyon is el tudnék bánni azokkal a kolbászokkal. – Ő volt az alacsony férfi, akit korábban már többször is megnézhettem magamnak, viselkedése gumi-újdonságokat és különös csodaszereket áruló ügynökre vallott.
Barátom megvárta, hogy a háziasszonyunk magunkra hagyjon bennünket, csak azután szólalt meg. – Tehát minden bizonnyal az egész nemzetet érintő ügyről van szó.
– Egek – mondta Lestrade, és elsápadt. – Pedig kizárt, hogy máris kitudódott volna. Mondja, hogy nem. – A férfi elkezdte halmozni tányérján a füstölt heringfilét, a tojásos-vajas rizses halat és a pirítósszeleteket, de a keze enyhén remegett.
– Természetesen nem – nyugtatta meg a barátom. – Mindazonáltal ennyi idő után már felismerem a hintókerekei nyikorgását, jellegzetes ez a magas C fölött oszcilláló gisz. És noha Lestrade felügyelő a Scotland Yardtól a nyilvánosság előtt nem látogathatná meg London egyetlen tanácsadó detektívjét a szalonjában, ennek ellenére mégis eljön, ráadásul reggeli nélkül, abból számomra egyértelmű, hogy nem rutinesetről van szó. Ergo, a felettünk állókkal kapcsolatos és az egész nemzetet érintő üggyel állunk szemben.
Lestrade fogta a szalvétáját, és letörölte vele az állára ragadt tojássárgáját. Megnéztem magamnak. Nem olyannak tűnt, amilyennek egy rendőrfelügyelőt képzeltem, de hát a barátom se tűnt igazán tanácsadó detektívnek – bármilyen legyen is az.
– Talán jobb lenne, ha magunk között beszélnénk meg az ügyet – pillantott rám Lestrade.
Barátom arcán huncut mosoly kezdett formálódni, feje úgy mozgott a vállán, ahogyan akkor szokott, amikor egy belterjes viccen nevetgél. – Badarság – mondta. – Két fej többet ér, mint egy. És amit egyikünk hall, azt mindkettőnk hallja.
– Ha zavarnék… – kezdtem sértődötten, de csendre intett.
Lestrade vállat vont. – Nekem aztán mindegy – mondta egy pillanat múlva. – Ha megoldja az ügyet, megtarthatom az állásom. Ha nem, akkor nincs munkám. Én azt mondom, dolgozzon úgy, ahogy szokott. Olyat már úgysem tehet, amitől ennél rosszabb lehetne a helyzet.
– Ha bármit is tanultunk a történelemből, hát éppen azt, hogy mindig lehet rosszabb – mondta a barátom. – Mikor megyünk Shoreditchbe?
Lestrade elejtette a villáját. – Ez már több a soknál! – kiáltott fel. – Maga itt gúnyt űz belőlem, már úgyis tud mindent az ügyről! Szégyellhetné magát…
– Senki nem beszélt nekem az ügyről. Ha azonban egy rendőrfelügyelő besétál a szobámba, csizmáján és nadrágszárán friss, jellegzetesen mustársárga sárfoltokkal, csak nem olyan vérlázító feltételeznem, hogy a bűntett helyszínéről, a shoreditchi Hobbs Lane-ről jön, hiszen ez London egyetlen olyan területe, ahol ez a fajta mustársárga agyag megtalálható.
Lestrade felügyelő zavarba jött. – Most, ahogy így elmondja, olyan egyértelműnek tűnik.
Barátom eltolta maga elől a tányérját. – Hát persze – mondta kissé mogorván.
Bérkocsival mentünk az East Endre. Lestrade felügyelő elsétált a Marylebone Roadon, hogy megkeresse a hintóját, így magunkra maradtunk.
– Szóval, tanácsadó detektív lenne? – kérdeztem.
– Az egyetlen Londonban, vagy talán a világon – válaszolt a barátom. – Nem vállalok ügyeket, inkább tanácsokat adok. Az emberek felkeresnek, elmesélik a megoldhatatlan problémájukat, én meg néha megoldom azokat.
– Tehát a látogatók…
– Többnyire rendőrök vagy maguk is detektívek, igen.
Szép reggel volt, de már a St. Giles-i nyomortanya pereménél zötyögtünk, tolvajok és gyilkosok telepén, ami úgy üli meg Londont, mint a rák egy helyes virágáruslány arcát. A bérkocsiba csak homályos, bágyadt fény szűrődött.
– Biztosan szeretné, hogy magával menjek?
Válaszként barátom pislogás nélkül rám nézett. – Van egy megérzésem – mondta. – Van egy olyan megérzésem, hogy nekünk együtt kell maradnunk. Hogy eddig egy oldalon harcoltunk, vagy hogy így fogunk-e küzdeni a jó ügyért a jövőben, azt nem tudom. Racionális ember vagyok, de megtanultam becsülni egy értékes társ jelenlétét, és attól a pillanattól fogva, hogy megláttam, tudtam, hogy magában megbízhatok annyira, mint magamban. Igen, azt akarom, hogy velem jöjjön.
Elpirultam, vagy mondtam valami ostobaságot. Afganisztán óta először éreztem azt, hogy számítok valamit ebben a világban.


2. A szoba

Eric Elixírje: egy felvillanyozó folyadék! Végtagjaiból és alsóbb régióiból netán kiveszett az élet? Irigykedve tekint vissza fiatalsága napjaira? Esetleg eltemette, elfeledte volna a hús örömeit? Eric Elixírje életet visz oda, ahonnan az már régóta hiányzik: a legvénebb csataló is lehet még egyszer, utoljára büszke csődör! Életet a Halottaknak: egy ősi családi recept alapján, és a modern tudomány legjobb eszközeivel. Ha aláírással hitelesített igazolást szeretne Eric Elixírjének hatékonyságáról, írjon az E. von F. vállalatnak, a londoni Cheap Street 1b-be.

Az épület Shoreditch egyik olcsó penziója volt. A bejárati ajtónál rendőr állt. Lestrade név szerint köszöntötte, majd együtt bevezettek volna minket, de barátom leguggolt a küszöbnél és egy nagyítót vett elő a kabátzsebéből. Mutatóujjával böködve megvizsgálta a kovácsoltvas csizmakaparóra száradt sarat. Csak akkor léptünk be a házba, amikor már elégedett volt.
Felmentünk az emeletre. Nem is volt kérdés, melyik szobában követték el a bűntényt: két termetes rendőr szegélyezte az ajtaját.
Lestrade biccentett nekik, mire félreálltak. Bementünk.
Mint már említettem, nem hivatásom az írás, ezért csak vonakodva fogok bele a hely jellemzésébe, mivel tudom, hogy a szavaim nem érnek fel a feladathoz. Mégis, ha már elkezdtem ezt az elbeszélést, attól tartok, itt nem hagyhatom félbe. Abban a kis garzonban gyilkosságot követtek el. A test, már ami maradt belőle, ott hevert a padlón. Láttam, bár elsőre valahogy mégse láttam. Helyette inkább azon néztem végig, ami kispriccelt-feltört az áldozat torkából és mellkasából: színében az epe- és a fűzöld között volt valahol. Már alaposan beleivódott abba a viseltes szőnyegbe, és telefröcskölte a tapétát. Egy pillanatra valamiféle pokoli művész alkotásának tetszett; mintha egy festő úgy döntött volna, hogy smaragdzöld tanulmányt akar készíteni a halálról.
Egy száz év hosszúnak tűnő pillanat után újra a holttestre néztem, ami olyan nyitottan hevert ott, mint egy nyúl a hentes deszkáján, és próbáltam értelmet keresni a látványban. Levettem a kalapom, barátom pedig követte a példámat.
Letérdelt és megvizsgálta a testet, végignézett minden kisebb-nagyobb vágást. Aztán elővette a nagyítóját és a falhoz sétált, hogy tanulmányozhassa a száradó nyálkafoltokat.
– Ezen már túl vagyunk – mondta Lestrade felügyelő.
– Csakugyan? – kérdezte a barátom. – És ezt hogy magyarázták? Nekem úgy tűnik, ez egy szó.
Lestrade odalépett a barátom mellé, és felnézett a falra. Valamivel a felügyelő feje fölé, a kifakult sárga tapétára zöld vérrel, nagy betűkkel egy szót írtak. – R-A-C-H-E…? – kezdte Lestrade betűzni. – Nyilvánvalóan „Rachel”-t akart írni, csak megzavarták. Szóval, egy nőt kell keresnünk…
Barátom nem szólt egy szót se. Visszasétált a hullához, és egymás után felemelte mindkét élettelen kezet. Az ujjbegyeken nem volt nyálka. – Akkor talán leszögezhetjük, hogy a szót nem Királyi Felsége írta…
– Ezt mégis hogy az ördögbe…?
– Drága Lestrade. Kérem, tisztelje egy kicsit intelligenciámat. A holttest nyilvánvalóan nem emberé; a vér színe, a végtagok száma, a szem, az arc megformálása mind-mind az uralkodói vonalra utalnak. Bár azt nem tudnám megmondani, melyik uralkodói vonalra, megkockáztatom, áldozatunk talán örökös… nem is, inkább második a sorban… az egyik német fejedelemségnél.
– Ez elképesztő – hüledezett Lestrade, majd azt mondta: – Ez a bohémiai Franz Drago herceg. Albionba Őfelsége Viktória királynő vendégeként érkezett. Vakációzni jött, meg a levegőváltozásért…
– Mármint a színházakért, a szajhákért és a játékasztalokért.
– Ha maga mondja. – Lestrade zavartnak tűnt. – Ezzel a Rachel nevű nővel mindenesetre jó kis nyomot adott nekünk. Bár nem kétlem, hogy magunktól is megtaláltuk volna.
– Nyilvánvalóan – hagyta helyben a barátom.
Ezután folytatta a vizsgálódást a szobában, időnként élesen szitkozódva amiatt, hogy a rendőrök a csizmájukkal elmaszatolták a lábnyomokat és elmozdították a tárgyakat, amik segítségével valaki megpróbálhatta volna rekonstruálni az előző este eseményeit.
Mindenesetre úgy tűnt, az ajtó mögötti kis sárfolt felkeltette az érdeklődését.
A kandalló mellett ráadásul valamiféle hamu- vagy földmaradványt is talált.
– Ezt látták? – kérdezte Lestrade-tól.
– Őfelsége rendőreit – válaszolt a felügyelő – alapvetően nem hozza lázba a kandallóban talált hamu. Az többnyire ott szokott lenni. – Ezen kuncogott is egy jót.
Barátom magához vett egy csipetnyi hamut és ujjai közt dörzsölgetni kezdte, majd megszagolta, ami ott maradt. Végül a maradékot felmerte és beleszórta egy üvegfiolába, amit aztán bedugaszolt és kabátja belső zsebébe csúsztatott.
Ezután felállt. – És a test?
– A palota majd elküldi érte az embereit – mondta Lestrade.
Barátom felém biccentett, és együtt az ajtóhoz sétáltunk. – Felügyelő – sóhajtott fel. – Ha egy Miss Rachelt akar felkutatni, lehet, hogy nem jár sikerrel. A Rache többek között német szó. Azt jelenti, hogy „bosszú”. Nézze meg a szótárban. Más jelentése is van.
Elértük a lépcső alját, majd kiléptünk az utcára. – Eddig még nem találkozott a királyi család tagjaival, ugye? – kérdezte a barátom, mire megráztam a fejem. – Nos, a látvány valóban nyugtalanító lehet, ha az ember nincs rá felkészülve. De drága cimborám, hiszen maga remeg!
– Ne haragudjon. Pár perc és jobban leszek.
– Mit gondol, jót tenne egy séta? – kérdezte. Beleegyeztem, biztos lévén benne, hogy ha nem indulok el valahová, üvölteni kezdek.
– Akkor legyen nyugat – mondta a barátom, a palota sötét tornyára mutatva. Nekiindultunk hát.
– Nos – szólalt meg a barátom egy kis idő múlva. – Eddig még egyszer sem találkozott személyesen Európa valamelyik koronás főjével?
– Nem – mondtam.
– Azt hiszem, magabiztosan állíthatom, hogy hamarosan fog. És most egy élővel. Már nem kell sokat várnia.
– Drága barátom, mégis miből gondolja, hogy…?
Válaszként egy feketére festett hintóra mutatott, ami tőlünk alig ötven méterre állt meg. Egy fekete keménykalapot és télikabátot viselő férfi állt az ajtajánál, amit némán várakozva nyitva tartott valakinek. Egy, Albion összes gyermekének ismerős, arany színnel festett címer virított a hintó oldalán.
– Bizonyos meghívásokat az ember nem utasít vissza – szólt a barátom. Megemelte kalapját az inasnak, és azt hiszem, mosolyt láttam az arcán, miközben bemászott a kockaszerű hintóba és hátradőlt a puha, bőrutánzat párnákon.
Amikor a palota felé vezető úton megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni vele, ujját a szája elé tette. Aztán behunyta a szemét, és láthatóan mélyen elmerült a gondolataiban. Eközben én megpróbáltam felidézni, amit a német királyi családról tudtam, de azon túl, hogy Albert herceg, a Királynő hitvese német, ismereteim aggasztóan hiányosak voltak.
Egyik kezemmel a zsebembe nyúltam, és elővettem egy maréknyi érmét: volt köztük barna és ezüst, fekete és rezeszöld. Királynőnk arcképe mindegyiken szerepelt, és őt nézve egyszerre éreztem hazafias büszkeséget, valamint jeges rettegést. Győzködtem magam, hogy egykor katona voltam, aki nem ismert félelmet, és még emlékeztem is azokra az időkre, amikor ez volt a színtiszta igazság. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy valaha kitűnő lövész voltam – valójában mesterlövész, idéztem fel büszkén –, de jobb kezem remegett, mintha szélütés ért volna, az érmék csörögtek és zörögtek, én meg csak sajnálkoztam magamban.


3. A palota

Doktor Henry Jekyll büszkén jelenti be, hogy a világhírű Jekyll-por végre-valahára forgalomba került, mindenki számára fogyasztható. Már nem csak a kivételes helyzetben lévő kevesek kiváltsága. Engedje Szabadjára Belső Lényét! Belső és Külső Tisztaságra egyaránt! TÚL SOK EMBERT kínoz A LÉLEK SZORULÁSA, férfiakat és nőket egyaránt! A megkönnyebbülés azonnali és olcsó – használja a Jekyll-port! (Elérhető Vanília és Eredeti Mentolos Ízesítésben is.)

A Királynő hitvese, Albert herceg nagydarab férfi volt látványosan kipödört bajusszal és ritkuló hajjal; mindenesetre kétségtelenül és teljesen ember. A folyosón találkoztunk vele, biccentett mindkettőnknek, a nevünket viszont nem kérdezte meg, és kezet se nyújtott.
– A Királynő rendkívül feldúlt – közölte. Akcentussal beszélt: h-hangokat szúrt be a szavakba: Khirálynő. Hrendkívül.– Franz az egyik kedvence volt. Sok unokaöccse van, de ő mindig annyira meg tudta nevettetni. Maguk meg fogják találni azokat, akik ezt tették vele.
– Megteszek mindent, ami tőlem telik – szólt a barátom.
– Olvastam a tanulmányait – mondta Albert herceg. – Én szóltam nekik, hogy magát kellene felkeresnünk. Remélem, jól tettem.
– Én is remélem – mondta a barátom.
Aztán kinyitották a nagy kaput, és bevezettek minket a sötétségbe, a Királynő színe elé.
Viktóriának hívták, mert hétszáz évvel ezelőtt megvert minket egy csatában, Glorianának, mert olyan ragyogó volt, és Királynőnek, mert emberi ajak nem lehetett képes kimondani az igazi nevét. Hatalmas volt, hatalmasabb, mint amilyennek korábban képzeltem, és az árnyékban kucorogva nézett le ránk anélkül, hogy megmozdult volna.
Az ühgy mhegoldásra váhr. A szavak az árnyékból érkeztek.
– Így igaz, hölgyem – szólt a barátom.
Egy végtag megrándult, majd rám mutatott. Lhépjen előhre.
Akartam, de a lábam meg se mozdult.
Barátom végül a segítségemre sietett. Megfogta a könyököm, és Őfelsége elé vezetett.
Mhaga csak ne fhéljen. Mhaga éhrdemes. Mhaga thárs. Ezt mondta nekem. Hangja nagyon finom kontra alt volt, enyhe zümmögéssel. A végtag aztán letekeredett, kinyúlt és megfogta a vállam. Egy pillanatra, de csak egyetlen pillanatra olyan mély és átható fájdalmat éreztem, amilyet még soha, utána viszont igazán jó érzés járt át. A vállamban elernyedtek az izmok, és Afganisztán óta először megszabadultam a fájdalomtól.
Barátom ezután előre lépett. Viktória beszélt hozzá, bár egy szavát se hallottam; olyan volt, mintha egyenesen az elméjéből küldte volna az üzenetet a barátoméba; eszembe jutott, vajon ez volna-e a koronatanács, amiről a történelemkönyvekben olvastam. Barátom hangosan válaszolt.
– Természetesen, hölgyem. Bizton állíthatom, hogy aznap este két férfi volt az unokaöccsével abban a shoreditchi szobában. Bár elmaszatolódtak a lábnyomok, mégis összetéveszthetetlenek. – Kis szünet után: – Igen. Értem… Úgy hiszem… Igen.
Amikor elhagytuk a palotát, barátom csendben volt, és a Baker Streetre vezető hazaúton se szólt egy szót sem.
Eddigre besötétedett. Elgondolkodtam, vajon mennyi időt tölthettünk a palotában.
Kormos köd-ujjak nyúltak át az úton és az égbolton.
Amint visszaértünk a Baker Streetre, a szobámban lévő tükörben észrevettem, hogy a vállamon feszülő, békafehér bőr rózsaszínes árnyalatot vett fel. Reméltem, hogy nem képzelődöm, hogy nem csak az ablakon beszűrődő holdfényt látom.


4. Az előadás

MÁJPROBLÉMÁK?! EPEBAJ?! GYENGE IDEGZETTEL KAPCSOLATOS ZAVAROK? MANDULAGYULLADÁS? ÍZÜLETI PROBLÉMÁK? Ez csak néhány a panaszok közül, amikre egy professzionális VÉRVÉTEL lehet a gyógyír. Irodáinkban kötegekben állnak a TANÚSÍTVÁNYOK, amiket a közönség bármikor megtekinthet, ha kedve tartja. Ne tegye egészségét amatőrök kezébe!! Mi már nagyon régóta foglalkozunk ilyesmivel: V. TEPES – PROFESSZIONÁLIS VÉRVÉTEL. (Ne feledje: úgy ejtik, hogy Tzsep-pesh!) Románia, Párizs, London, Whitby. A többit már úgyis próbálta – MOST JÖJJÖN EZ, MEG NEM BÁNJA!!

Nem kellett volna váratlanul érnie, hogy barátom mestere az álöltözeteknek, mégis meglepődtem. Az elkövetkezendő tíz napban mindenféle különös szerzet megfordult Baker Street-i lakásunkban: egy idős kínai férfi, egy ifjú kéjenc, egy kövér, vörös hajú nő, akinek korábbi foglalkozását nem volt nehéz kitalálni, valamint egy tiszteletre méltó öregember, feldagadt és a köszvény miatt bekötözött lábbal. Mindegyikük besétált a detektív szobájába, majd olyan rövid idő múlva, ami dicséretére válhatott volna egy varietés „gyorsöltöző művésznek”, máris a barátom jött ki a helyiségből.
Soha nem beszélt arról, hogy pontosan miket is csinált az ilyen alkalmakkor, inkább pihent, bámult a semmibe, néha lejegyzett ezt-azt egy keze ügyében lévő cetlire, olyan jelrendszerrel, amit őszintén szólva én teljesen érthetetlennek találtam. Ő maga tökéletesen elégedettnek tűnt, olyannyira, hogy kezdtem is aggódni jóléte miatt. Aztán egy késő délután saját ruhájába öltözve, arcán könnyed vigyorral érkezett haza, és megkérdezte, hogy érdekel-e a színház.
– Mint amennyire bárkit – válaszoltam.
– Akkor keresse meg a színházi látcsövét – mondta. – Megyünk a Drury Lane-re.
Egy elegáns operaházat vagy valami ahhoz hasonlót vártam, helyette azonban Drury Lane talán legócskább színházában találtam magam, annak ellenére, hogy a királyi udvarról nevezte el magát; és őszintén szólva nem is igazán a Drury Lane-en állt az épület, inkább a Shaftesbury Avenue felőli végen, ahol a széles út már a St. Giles-i nyomortanyához közelít. Barátom tanácsára eldugtam a tárcám, és példáját követve magam is egy vaskos bottal közlekedtem.
Amint leültettek a zsöllyére (vettem egy hárompennys narancsot az egyik bájos fiatal hölgytől, aki a közönség tagjainak árult, azt szopogattam várakozás közben), barátom halkan azt mondta: – Ne feledje, milyen szerencsés, amiért nem a játékbarlangokba vagy a bordélyházakba kellett elkísérnie. Vagy a bolondokházába, mert mint megtudtam, Franz herceg azt is előszeretettel látogatta. De sehová sem ment egynél több alkalommal. Sehová, kivéve…
A zenekar belecsapott, a függönyt felhúzták. Barátom elhallgatott.
A maga módján kellemes műsor volt, három egyfelvonásos darabot adtak elő. A felvonások között komikus dalokat énekeltek. A férfi főszereplő magas volt, bágyadt, de jól tudott énekelni; a női főszereplő elegáns ruhákat viselt, a hangja betöltötte a színházat; a komikus pedig kimondottan jó érzékkel adta elő a halandzsa-dalokat.
Az első darab egy sikamlós, szerepcserés komédia volt: a főszereplő egy egypetéjű ikerpárt játszott, akik soha nem találkoztak, de egy humoros balszerencse-sorozatot követően mindketten ugyanazt a fiatal hölgyet jegyezték el, aki felettébb mulatságos módon úgy tudta, csak egyetlen férfival kötelezte el magát. Ajtók nyíltak és csapódtak, valahányszor a színész egyik személyiségről a másikra váltott.
A második darab egy árva lány szívszorító meséje volt, aki a hóban éhezve árulta a melegházi ibolyákat; a nagymamája ismert rá végül, és esküdözni is kezdett, hogy ő az a gyermek, akit tíz éve banditák raboltak el tőle, de ekkor már túl késő volt, és a halálra fagyott kisangyal kilehelte a lelkét. Be kell vallanom, többször is azon kaptam magam, hogy vászon zsebkendőmmel a szememet törölgetem.
Az előadás egy harsány, történelmi témájú darabbal ért véget: a modern korunk előtt hétszáz évvel játszódó történetben a társulat összes tagja részt vett, mindenkinek jutott szerep az óceánparti falu lakosságának megformálásában. Az emberek a tenger távoli részéből különféle alakokat láttak kiemelkedni. A hős örömmel tudatta a falusiakkal, hogy ezek a Nagy Öregek, akiknek az eljövetelét megjósolták; R’lyehből, a borús Carcosából és Leng síkságairól tértek vissza hozzánk, ahol eddig aludtak, vártak vagy halogatták elmúlásuk idejét. A komikus úgy vélte, hogy a falubeliek túl sok pitét ettek és túl sok világos sört ittak, ezért képzelték azokat az alakokat. A római isten egy papját játszó, pocakos úriember azt mondta a közösségnek, hogy a tengeri lények valójában szörnyek és démonok, akiket el kell pusztítani.
A fináléban a hős halálra verte a papot saját keresztjével, és felkészült az Ő üdvözlésükre, ha végre megérkeznek. A hősnő elénekelt egy kísérteties áriát, miközben egy állóképes vetítőgép elképesztő bemutatójának köszönhetően úgy tűnt, mintha az Ő árnyaikat láttuk volna elhaladni a színpad hátsó részére festett égbolton: ott volt maga Albion Királynője és az Egyiptomi Fekete (az ő alakja szinte egy emberére hasonlított), őket az Erdők Fekete Kecskéje követte Ezer Ivadékkal, majd Kína Igazi Császára, utána jött a Megcáfolhatatlan Cár, majd pedig Ő, Ki Az Új Világ Fölött Uralkodik, aztán Antarktika Fehér Úrnője és a többiek. Ahogy ezek az árnyak, legalábbis látszólag, elhaladtak a színpad fölött, az erkély összes nézőjéből önkéntelenül is egy-egy viharos erejű „Azta!” tört elő, mígnem már maga a levegő is vibrálni kezdett. A Hold felkúszott a festett égboltra, majd pályája csúcsára érve, akár a régi mesékben, színe a fakó sárgából egy varázslatos színházi pillanatban megnyugtató karmazsinvörössé vált, így ragyogott ezután le mindnyájunkra.
A társulat tagjai hajlongtak, a közönség éljenzés és nevetés közepette visszatapsolta őket a színpadra, majd a függönyt utoljára is leengedték, és a műsor véget ért.
– Nos – fordult felém a barátom –, hogy tetszett?
– Remek volt, igazán remek – mondtam neki. A kezem már sajgott is a tapsolástól.
– A kemény legény – mosolyodott el. – Menjünk a színpad mögé.
Kisétáltunk az utcára, befordultunk a színház melletti sikátorba, és a színészbejáróhoz mentünk, ahol egy vékony, golyvás nő kötögetett serényen. Barátom megmutatta neki látogatói kártyáját, mire a hölgy bevezetett minket az épületbe, majd felkísért néhány lépcsőn egy kis, közös öltözőszobába.
Olajlámpák és gyertyák pislákoltak zsírfoltos tükrök előtt, férfiak és nők nemre való tekintet nélkül szedték le magukról sminkjüket és jelmezüket. Én nem néztem oda, de barátom teljesen higgadt maradt. – Beszélhetnék Mr. Vernet-vel? – kérdezte hangosan.
Egy fiatal hölgy, aki az első darabban a hősnő legjobb barátnőjét, az utolsóban pedig a szemtelen vendéglős lányát alakította, a szoba végébe mutatott. – Sherry! Sherry Vernet! – kiáltott.
A fiatalember, aki válaszként felegyenesedett, vézna volt, és korántsem olyan jóképű, mint amilyennek a rivaldafény másik oldaláról tűnt. Különös tekintettel bámult ránk. – Nem hiszem, hogy volt szerencsém…
– A nevem Henry Camberley – mutatkozott be a barátom, kissé megnyújtva a szavait. – Talán már hallott rólam.
– Hogy őszinte legyek, még nem ért az a megtiszteltetés – mondta Vernet.
Barátom egy gravírozott kártyát nyújtott át a színésznek.
A férfi őszinte érdeklődéssel nézegette a lapot. – Színházi szervező? Az Újvilágból? Nahát, nahát. Ő pedig…? – Rám mosolygott.
– Ő egy barátom, Mister Sebastian. Nem szakmabeli.
Motyogtam valamit arról, mennyire csodálatosnak találtam az előadást, és kezet ráztam a színésszel.
– Járt már valaha az Újvilágban? – kérdezte a barátom.
– Még nem volt szerencsém – mondta Vernet –, bár mindig is ez volt a leghőbb vágyam.
– Nos, jóember – szólt a barátom, egy újvilági veleszületett közvetlenségével –, most talán teljesül a kívánsága. Az az utolsó darab. Még soha nem láttam hozzá hasonlót. Maga írta?
– Fájdalom, de nem. A színdarab írója jó barátom. Az állóképes árnyjátékot mindenesetre én dolgoztam ki. Ennél jobbat manapság egy színpadon sem talál.
– Megadná a drámaíró nevét? Talán jobb lenne, ha személyesen keresném fel ezt a maga barátját.
Vernet megrázta a fejét. – Attól félek, erre nincs lehetőség. Igazi mestere a szakmának, de nem szeretné, hogy a színpadhoz való kötődése a nyilvánosság elé kerüljön.
– Értem. – Barátom pipát húzott elő a zsebéből, a szájába dugta, majd megkocogtatta a zsebét. – Elnézést – kezdte –, elfelejtettem magammal hozni a dohányzacskómat.
– Erős, fekete dohányt szívok – mondta a színész –, de ha nincs ellenvetése…
– Egy szál se – mondta a barátom szívélyesen. – Magam is erőset szoktam szívni – tette hozzá, és megtöltötte a pipáját a színész dohányával, majd a két férfi pöfékelni kezdett, miközben barátom előadta elképzelését egy színdarabot illetően, amivel be lehetne járni az Újvilág városait, Manhattan szigetétől egészen a földrész legtávolabbi, déli csücskéig. Az első felvonás lehetne az utolsó darab, amit az imént előadtak. A hátralévő időben pedig el lehetne mesélni, hogyan uralkodtak a Nagy Öregek az emberiségen és annak istenein, illetve talán azt is, hogy mi történhetett volna, ha nincsenek Királyi Családok, akikre az emberek fel tudnak nézni, csak egy barbár és sötét világ veszi őket körül. – De ez a maga rejtélyes mestere lenne a darab írója, és hogy pontosan mi történik, azt egyedül ő döntené el – vetette közbe a barátom. – A drámánk az övé lenne. Mindenesetre akkora közönséget ígérhetek, amekkorát el sem tud képzelni, továbbá jelentős részesedést a jegybevételből. Mondjuk ötven százalékot.
– Ez nagyon izgalmasan hangzik – mondta Vernet. – Csak nehogy a végén az derüljön ki, hogy légvárakat építettünk!
– Dehogy, uram, ez nem fordulhat elő! – nyugtatta meg a barátom, miközben pipáján pöfékelve kuncogott a férfi szellemes megjegyzésén. – Jöjjön el holnap, reggeli után a Baker Street-i lakásomba, mondjuk, tíz órakor, író barátja társaságában, és a már előkészített szerződésekkel fogom önöket várni.
Erre a színész felmászott a székére és tapsolt egyet, hogy csendre intse a jelenlévőket. – Hölgyei és urai a társulatnak, bejelentést szeretnék tenni – szólt. Zengő hangja betöltötte a szobát. – Ez az úriember itt Henry Camberley, színházi szervező, aki felajánlotta, hogy átvisz minket az Atlanti-óceán túloldalára, elindít bennünket a hírnév és a vagyon felé vezető úton.
Jött néhány éljenzés, aztán a komikus hozzátette: – Talán végre ehetünk mást is, mint heringet meg pácolt káposztát. – Erre a társulat nevetésben tört ki.
Az emberek mosolyai által kísérve sétáltunk ki a színházból a köd-koszorúzta utcára.
– Drága barátom – szólaltam meg. – Mi volt…
– Szót se többet – intett le a barátom. – Ebben a városban a falnak is füle van.
Nem is hangzott el több szó, csak azután, hogy leintettünk egy bérkocsit, felkapaszkodtunk rá, majd zötyögni kezdtünk a Charing Cross Roadon.
Mielőtt azonban bármit is mondott volna, barátom kivette a szájából a pipát, a fej félig elszívott tartalmát egy kis bádogdobozba ürítette, majd a fedelet rárakva a zsebébe dugta azt.
– Szóval – kezdte –, akkor most vagy megtaláltuk a Magas Férfit, vagy hollandus vagyok. Csak reménykedjünk, hogy a Sánta Doktor kapzsisága és kíváncsisága elegendő lesz ahhoz, hogy holnap reggel eljöjjön hozzánk.
– A Sánta Doktor?
Barátom horkantott egyet. – Én így hívom. Amikor megvizsgáltuk a herceg hulláját, a lábnyomokból és sok más apróságból nyilvánvaló volt számomra, hogy azon az estén ketten is jártak a szobában: egy magas férfi, akivel, hacsak nem okoskodom rosszul, épp az imént találkoztunk, és egy alacsonyabb, sánta úr, aki olyan szakértő módon zsigerelte ki a herceget, ami kétségkívül egy orvosra vall.
– Egy orvosra?
– Úgy bizony. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de tapasztalatom szerint amikor egy orvos rossz útra tér, bármilyen utolsó gyilkosnál gonoszabb és sötétebb figurává válik. Ott volt Huston, a savfürdős férfi, vagy Campbell, aki elhozta Ealingbe azt a szörnyű kínzóeszközt, a Prokrusztész-ágyat… – Barátom ehhez hasonló szellemben folytatta egészen az út végéig.
A bérkocsi aztán a járda mellé húzódva megállt. – Egy font tíz penny lesz – mondta a hajtó. Barátom odadobott neki egy kétshillingest, amit a címzett elkapott, majd megérintette vele kopott cilinderét. – Hálás köszönetem mindkettejüknek – kiáltott felénk, ahogy a ló elgaloppozott a ködben.
Bejárati ajtónkhoz sétáltunk. Miközben kinyitottam, barátom megszólalt: – Különös. A kocsisunk nem vette fel azt a fickót a sarkon.
– A műszak végén ez megszokott – mutattam rá.
– Igaza lehet – mondta a barátom.
Árnyakról álmodtam aznap éjjel, hatalmas árnyakról, amik eltakarták a Napot, és kétségbeesésemben kiáltoztam is nekik, de nem hallgattak meg.


5. A héj és a mag

Mindjárt itt van az idei tavasz – köszöntse új lábbelivel, ne legyen mamlasz! JACK BOLTJA. Csizmák, Cipők és Bakancsok. Tenyerünkön hordozzuk talpát. A sarkában vagyunk! JACK BOLTJA. Ne felejtse el megtekinteni új ruháinkat, tartozékainkat az East End-i üzletünkben – kínálatunkban talál számtalan esti ruhát, kalapot, újdonságot, sétapálcát, tőrbotot, s minden mást. JACK BOLTJA A PICCADILLYN. Éljen nagy lábon!

Lestrade felügyelő érkezett elsőként.
– Odaállította az embereit az utcára? – kérdezte a barátom.
– Igen – mondta Lestrade. – Szigorú parancsba adtam, hogy engedjék be az összes látogatót, de tartóztassanak le mindenkit, aki távozni próbál.
– Bilincset is hozott magával?
Válaszként Lestrade a zsebébe dugta a kezét, és mogorva tekintettel megzörgette a nála lévő két párt.
– Szóval, uram – szólt –, amíg itt várakozunk, nem árulná el, pontosan mire is számíthatunk?
Barátom előhúzta a pipáját a zsebéből. Nem vette a szájába, inkább maga elé helyezte az asztalra. Aztán elővette a bádogdobozt az előző estéről, majd egy üvegfiolát, ami abból a shoreditchi szobából volt ismerős.
– Íme, a koporsószög – kezdte –, reményeim szerint legalábbis az lesz Vernet urunk számára. – Itt megállt, majd elővette a zsebóráját és óvatosan az asztalra helyezte. – Van még pár percünk, mielőtt megérkeznek. – Felém fordult. – Mit tud a Helyreállítókról?
– A világon semmit – feleltem.
Lestrade köhögött. – Ha arról beszél, amiről gondolom, hogy beszél, akkor talán jobb, ha itt abba is hagyjuk. Ami sok, az sok.
– Ahhoz már túl késő – jelentette ki a barátom. – Vannak ugyanis néhányan, akik szerint a Nagy Öregek eljövetele nem volt olyan jó dolog, mint amilyennek mi hisszük. Az emberiség anarchistáiként jobb szeretnék viszontlátni a régi rendszert; azt, hogy az ember saját sorsának kovácsa, ha tetszik.
– Nem hallgatom végig ezt a lázongó beszédet – háborgott Lestrade. – Figyelmeztetnem kell…
– Figyelmeztetnem kell, hogy ne legyen ekkora fafej – torkollta le a barátom. – Mert pontosan a Helyreállítók ölték meg Franz Drago herceget. Hiábavaló erőfeszítésként ölnek, gyilkolnak, arra akarják kényszeríteni az urainkat, hogy hagyjanak minket magunkra a sötétben. A herceget egy rache ölte meg. Ez, felügyelő, egy régi szó a vadászkutyára, mint azt ön is nagyon jól tudná, ha megnézte volna a szótárban. Továbbá azt is jelenti, hogy „bosszú”. A vadász pedig otthagyta a kézjegyét a gyilkosság helyszínén, a szoba tapétáján, éppúgy, ahogy a festők is aláírják a vásznukat. De nem ő ölte meg a herceget.
– A Sánta Doktor! – kiáltottam fel.
– Nagyon jó. Járt ott azon az estén egy magas férfi is. Hogy pontosan mekkora, azt onnan tudom, hogy a szó szemmagasságban íródott. Pipázott, a hamu és a pipaszutyok ott maradt elégetetlenül a kandallóban, a pipa tartalmát pedig könnyedén a kandallópárkányra tudta szórni, és erre egy alacsonyabb ember képtelen lett volna. A dohány maga szokatlan, erős keverék volt. A lábnyomok nagy részét az emberei szinte teljesen elmaszatolták, de maradt pár tiszta nyom az ajtó mögött és az ablaknál. Valaki várakozott ott, a léptei alapján egy alacsonyabb ember, aki valószínűleg a jobb lábára nehezedett. A kinti ösvényen találtam pár tiszta nyomot, és a csizmakaparóra száradt, különböző színű agyagdarabok még több információt adtak egy magas férfiról, aki a herceggel együtt járt azokban a szobákban, aztán később kisétált a házból. Az ő érkezésükre várt a másik férfi, aki olyan látványosan felszeletelte a herceget…
Lestrade nyugtalan hangot adott ki, amit túlzás lett volna szónak nevezni.
– Jó pár napot töltöttem azzal, hogy végigmentem Őfelsége útvonalán – folytatta a barátom. – Meglátogattam azokat a pokoli játékbarlangokat, a bordélyházakat, az étkezdéket és az őrültekházát is, hogy előkerítsem a pipás emberünket és a barátját. Nem értem el eredményt, de aztán eszembe jutott, hogy átlapozzam a bohémiai újságokat, hátha találok bennük valamit a herceg aktuális, ottani elfoglaltságairól, és így tudtam meg, hogy a múlt hónapban egy angol színtársulat járt Prágában, az előadásukat pedig látta Franz Drago herceg is…
– Uram, irgalmazz – mondtam. – Szóval az a Sherry Vernet nevű alak…
– Egy Helyreállító. Pontosan.
Fejemet rázva álmélkodtam barátom intelligenciáján és megfigyelőképességén, amikor valaki kopogott az ajtón.
– A zsákmányunk lesz az – szólt a barátom. – Csak óvatosan!
Lestrade mélyen a zsebébe nyúlt, ahol, ebben biztos voltam, egy pisztoly lapult. A felügyelő idegesen nyelt egyet.
– Kérem, jöjjön be! – szólt ki a barátom.
Az ajtó kinyílt.
Nem Vernet volt az, és nem is a Sánta Doktor. Az egyik arab fiatalember állt ott az utcáról, aki egy kis aprópénzért cserébe kisebb megbízásokat teljesített, „Lóti és Futi urak alkalmazásában”, ahogy gyerekkoromban mondtuk mindig. – Uraim, kérem – szólalt meg. – Van itt egy Mister Henry Camberley? Egy úriember megkért, hogy kézbesítsek neki egy üzenetet.
– Én vagyok az – mondta a barátom. – Egy hatpennysért cserébe mit tudna mondani arról az úrról, aki a megbízást adta?
A fiatalember, aki Wigginsként mutatkozott be nekünk, ráharapott az érmére, mielőtt eltüntette volna, aztán elmondta, hogy egy derűs alak nyomta a kezébe levelet, aki magas volt, sötét hajú, és, tette hozzá a fiú, pipázott.
Az üzenet itt hever előttem, és ezúton bátorkodom közölni.

Kedves Uram!

Nem Henry Camberleyként szólítom meg, mert ehhez a névhez Önnek nincsen semmi joga. Meglep, hogy nem a saját nevén mutatkozott be, hiszen jól cseng, és még hitele is van. Amikor módomban állt, elolvastam jó néhány tanulmányát. Valójában kifejezetten értékes levelezést folytattam Önnel két éve bizonyos elméleti anomáliák kapcsán, amiket az Aszteroida dinamikájáról szóló munkája vetett fel.
Nagyon élveztem a tegnap esti beszélgetésünket. Adnék viszont pár tippet, ami ebben a szakmában a jövőben megkímélheti a kellemetlenségektől. Először is, elképzelhető ugyan, hogy egy pipázó ember zsebében teljesen új, még nem is használt pipa van, dohány viszont semmi, bár ez rendkívül valószínűtlen – legalább olyan valószínűtlen, mint egy színházi szervező, akinek fogalma sincs, általában mekkora összeg jár egy turnén tiszteletdíjként, és akinek egy hallgatag, leszerelt tiszt a társa (Afganisztánból, ha nem tévedek). Abban történetesen igaza volt, hogy Londonban a falnak is füle van, ugyanakkor azt esetleg megfontolhatná, hogy a jövőben érdemes-e felszállni az első bérkocsira, ami megáll. A kocsisoknak is van ám füle, ha épp úgy döntenek, hogy használni kívánják.
Az egyik feltételezésében mindenesetre feltétlenül igazat adok: Shoreditchben valóban én csalogattam vissza a félvér lényt a szobába.
Megnyugtatásul közlöm, hogy az áldozat rekreációs szokásait valamelyest megismerve azt mondtam neki, hogy szereztem számára egy lányt, akit egy cornwalli kolostorból szöktettem meg, ahol a kis teremtés még soha nem látott férfit, és csak az ő érintésére, arcának látványára van szükség ahhoz, hogy a gyermek teljes őrületbe essen.
Ha létezett volna a lány, a félvér nyilván alaposan kihasználja ezt az őrületet, amíg a vendége nála van, mintha egy érett barackról szopogatná le a húst, hogy csak a héjat és a magot hagyja meg. Láttam, ahogy ezt csinálják. Láttam, ahogy ennél ezerszer rosszabb dolgokat is csinálnak. És ez nem a békénkért meg a jólétünkért fizetett ár. Ahhoz azért túlságosan is nagy.
A jó doktor pedig – aki hozzám hasonlóan gondolkodik, és aki valóban a kreatív elme kis előadásunk mögött, mivel valamelyest ért a közönség lenyűgözéséhez – késekkel a kezében várt minket.
Ezt az üzenetet nem amolyan kapjon-el-ha-tud típusú gúnyolódásnak szánom, mivel a becses doktor és jómagam már igen messze járunk, és úgysem talál meg, inkább csak szeretném, ha tudná, remek érzés volt, hogy még ha csak egy pillanatra is, de méltó ellenfelet találtam. Jóval méltóbbat, mint a Mélyből jövő, embertelen lények bármelyike.
Attól tartok egyébként, hogy a Strand Színtársulat kénytelen lesz új vezetőt keresni magának.
Nem írom alá Vernet-ként, és amíg tart a vadászat, s a világ helyre nem áll, kérem, gondoljon rám egyszerűen csak úgy, mint
Rache.

Lestrade felügyelő kirohant a szobából, és utasítgatni kezdte az embereit. Az ifjú Wigginsszel elvitették magukat arra a helyre, ahol a férfi rábízta a fiúra az üzenetet, mintha egyáltalán lett volna rá esély, hogy Vernet, a színész ott várja őket, kedélyesen pöfékelve a pipáját. Barátommal az ablakból figyeltük, ahogy rohannak, és csak ráztuk a fejünket.
– Ezek képesek lesznek végignézni az összes vonatot, ami elhagyja Londont, és minden Albionból Európába vagy az Újvilágba tartó hajót – mondta a barátom –, megpróbálnak majd kézre keríteni egy magas férfit és egy alacsonyabb, köpcös orvost, aki enyhén sántít. Le fogják zárni a kikötőket. Sehogy se lehet majd kijutni az országból.
– Gondolja, így elkaphatják?
Barátom megrázta a fejét. – Lehet, hogy tévedek – mondta –, de fogadni mernék, hogy Vernet és a cimborája nem lehet messzebb egy mérföldnél, valahol St. Giles nyomortanyáján bujkálhatnak, ahová a rendőrség tucatnyinál több embert úgysem küld. Ott meghúzzák magukat, amíg el nem hal a nagy üldözés, aztán mehetnek is a dolgukra.
– Miből gondolja ezt?
– Mert ha fordított helyzetben lennénk, én pontosan ezt tenném – mondta a barátom. – Jut eszembe, jobb lenne, ha elégetné a levelet.
Összeráncoltam a homlokom. – De ez mégiscsak bizonyíték – tiltakoztam.
– Csak fellengzős badarság – mondta a barátom.
Valóban el kellett volna égetnem. Lestrade-nak, amikor visszajött, azt is mondtam, hogy természetesen elégettem, mire ő gratulált az éleslátásomhoz. A felügyelő megtarthatta az állását, és Albert herceg levelében fejezte ki elismerését barátomnak a következtetéseit illetően, ugyanakkor sajnálkozott, hogy az elkövető még mindig szabadlábon van.
Még mindig nem fogták el Sherry Vernet-t, vagy bármi is az igazi neve, és vérengző társának sem bukkantak a nyomára, akit feltételesen egy John (vagy talán James) Watson névre hallgató, volt katonaorvosként azonosítottak. Furcsamód kiderült, hogy ő is járt Afganisztánban. Kíváncsi vagyok, vajon találkoztunk-e.
A vállam a Királynő érintésétől továbbra is javul, a hús egyre jobban heged és gyógyul. Már nem kell sok idő, és újra mesterlövész lehetek.
Egy pár hónappal ezelőtti éjszakán, amikor egyedül voltunk, megkérdeztem a barátomat, hogy emlékszik-e még a levelezésre, amire az üzenetet Racheként aláíró férfi utalt. Azt mondta, nagyon is jól emlékszik, és hogy „Sigerson” (mert a színész akkoriban így nevezte magát, s azt állította, izlandi származású) figyelmét az ő egyik egyenlete keltette fel, aminek hatására valamilyen vad állítással gondolta tovább a tömeg, az energia és a feltételezett fénysebesség viszonyát. – Persze badarság volt – mondta a barátom mosoly nélkül –, mindazonáltal ihletett és veszélyes badarság.
A palota végül üzent, hogy a Királynő elégedett barátom eredményeivel az ügyet illetően, és részükről ezzel le is zárult a dolog.
Kétlem azonban, hogy ő ennyiben hagyná; addig nem lesz vége, amíg egyikük meg nem öli a másikat.
A levelet megtartottam. Az események felidézése során olyan dolgokat is elmondtam, amikről nem szabadna beszélni. Ha érzékeny ember lennék, az utolsó oldalig elégetném ezt az egészet, bár ahogy azt barátomtól tanultam, néha még a hamssvak is elárulják a titkaikat. Ehelyett inkább a bankom egyik páncélszekrényébe teszem ezeket a lapokat azzal a kikötéssel, hogy csak akkor nyithatják fel a szekrényt, ha a történet minden most élő szereplője már rég halott.
Habár a mostanság Oroszországban zajló események fényében attól félek, ez a nap közelebb van, mint azt bármelyikünk is gondolná.

S——M—— őrnagy (nyugállományban)
Baker Street,
London, New Albion, 1881


Roboz Gábor fordítása

Szólj hozzá!

Címkék: agave neil gaiman részlet napi novella

A bejegyzés trackback címe:

https://bookone.blog.hu/api/trackback/id/tr52149697

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.