HTML

Book One

Irodalom mindenkinek: könyvajánlók, hírek, interjúk, hogy eldönthesd mit érdemes elolvasni, és mit nem.

Facebook

Friss topikok

Napi novella - Cserna-Szabó András: Puszibolt (részlet)

2010.07.16. 08:00 :: Il Ritorno Dello Jedi

Cserna-Szabó András Pusziboltjáról már olvashattatok a blogon és most egy a könyvben olvasható címtelen novellát adok közre, természetesen a Magvető kiadó engedélyével, minden jog az övéké! (A szerzőről közölt kép a Bárka Online-ról származik, köszönjük!) Ha tetszik a novella, szerezzétek be a könyvet, hisz a java még abban van!

A Manna a folyó partján működött, éppen a kanyarban, szellős kerthelyiségében ősfák magasodtak, a közönséget az esti órákban három cigányzenész szórakoztatta. A tulajdonos, Fleckenstein Aurél – aki korábban már teniszbajnokként és hölgyfodrászként is kereste kenyerét – azzal a céllal hozta létre a vendéglőt, hogy „legyen egy őszinte zuga ennek a velejéig hazug világnak”. Mások szerint Au csak bosszút akart állni a városon azért a sok pocskondiázásért, melyet tűrhetetlen frizurái után söpört be ávántgárd hajművész korában.

Aurél az étterem nyitásakor pincéreinek szigorúan meghagyta, csakis őszintén beszélhetnek a vendégekkel, még akkor is, ha ez netán sérti a jóízlés vagy az udvariasság elfogadott normáit. Később a durva igazság egyenesen parancsba lett adva a felszolgálóknak, és elég volt egyetlen simogató nézés, egy majdnem kedves szó vagy előzékeny kézmozdulat, hogy az éthordó repüljön munkahelyéről. Fleckenstein – aki ekkor már egy kecskeszakállas szumóbirkozóra hasonlított – nem tűrt semmiféle lazaságot: aki nem tudta megvalósítani az elvárt totális őszinteséget, már foghatta is a munkakönyvét, és mehetett Isten hírével.

Ha beléptél a Manna kertkapuján, az egyik pincér azonnal hozzád lépett, és az arcodba üvöltötte: – Haladjál, bazmeg! Ha így cammogsz, ha így riszálod azt a zsíros seggedet, akkor soha nem zárunk be, az Isten verjen meg! Mit képzelsz, te köcsög? Hajnalig nyitva tartunk miattad? Tedd le a szaros valagodat, vagy húzzál innen a vérbe!

Mikor leültél, a felszolgálók rögvest eltűntek. Ha aztán mégis előkerültek, ügyet sem vetettek rád. Ha fél óra után nagyon finoman megjegyezted, hogy talán egy étlap nem ártana, akkor persze azonnal robbant a válasz: – Kuss legyen, tahó! Hát hat kezem van? Én is emberből vagyok! Különben is, lapítsál, geci, mert szétrúgom a töködet! Az előbb itt vánszorog, most meg hirtelen kurva sürgős lett neki!

Előbb-utóbb azért megjött az étlap. Rendszerint úgy vágták a tányérodra, hogy csak úgy csörögtek az evőeszközök. – Nesze, gané, válogassál, hogy szakadt volna a fejed anyádba – ajánlotta a gárszon.

Azután újra kámforrá vált, esze ágában sem volt felvenni a rendelést. Órák múlva váratlanul mégis megjelent, és letett valamit eléd. Ami éppen a keze ügyébe került a konyhán: somlóit, gombás pacalt, cakumpakkot, borjú bécsit, szűzlevest, esetleg csülökpörköltet vagy csak egy csésze kávét.

– De hiszen még nem is rendeltem – csodálkoztál.

– Jól van, bazmeg – szólt a pincér, azzal fogta a tányérodat, és belehajította a folyóba –, én nem vergődöm veled, ha nem vagy éhes, nem eszel. Azt hitted, buzikám, reggelig fogok térden állva könyörögni, hogy zabáljál?

– Na de kérem! Miféle eljárás ez? – hőbörögtél, ha először jártál a Mannában. De a személyzet ekkor sem jött zavarba.

– Tizenkétezer hatszázötvennégy forint.

– Micsoda? – néztél értetlenül, hiszen még egy falatot sem ettél.

– Ne bámuljál, faszfej! Fizessél, aztán húzás! Ha eltolod a bringád, két baszottnagy fülest úszol meg. Ki látott még ilyet? Ennek topgasztronómiát? Gyöngyöt a disznó elé?

Azzal két alkalmazott felemelt a zakódnál fogva, és úgy hajítottak ki, hogy csak úgy nyekkentél a járdán.

Persze voltak elbizakodott egyének, akik megpróbálták viccesre venni a dolgot. Nevetgéltek, vigyorogtak, poénkodtak, és úgy fogták fel a vendéglő őszinteségét, mint ügyes üzleti húzást, PR-fogást, gasztronómiai extravaganciát, ami felkelti az emberek érdeklődését. Ezek a tréfás kedvűek már az elején nagyon megjárták. Ha a pincér ilyen fokozottan jó humorú kuncsafttal találkozott, azonnal indult az igazgatói irodába Fleckensteinhez. Au ilyenkor megragadta teniszütőjét, és a kerthelyiségbe sietett. Megállt a vihorászók asztalánál, halkan, udvariasan kezdte: – Tisztelt hölgyeim és uraim! Szeretném bejelenteni, hogy magatartásuk jelentős mértékben sérti vendéglőm szellemét. Éttermemet ugyanis nem a népszórakoztatás, hanem csakis az őszinteség jegyében hoztam létre – szólt Aurél, majd hirtelen sakáli ordításba csapott át, és teniszütőjével vadul hadonászott az asztal felett –, úgyhogy a vigyorgás befejezve, bunkók, mert letépem a fejeteket, és beleszarok a nyakatokba! Mit képzeltek ti magatokról? Idejöttök a hazug világból az őszinteség egyetlen templomába, és ahelyett, hogy áhítattal szívnátok be az igazság szabad levegőjét, viháncoltok itt nekem? A szájbakúrt kurva anyátok! Takarodjatok vissza a koholt életetekbe, a hamis Istenetekhez, a farizeus társatokhoz, a hazug munkátokhoz, a mocskos pénzetekhez, az álnok városotokba, a szemforgató szobraitokhoz!

És Au a teniszütővel ádáz támadást indított a tányérok, a poharak, az asztalon hagyott mobiltelefonok és fényképezőgépek ellen, majd mikor már mindezekkel végzett, a vendégek ellen fordult, és a sporteszközzel addig püfölte őket, amíg el nem menekültek a vendéglőből.

– Csak őszintén, kollégák, mindig az igazat, csakis az igazat, a színtiszta igazat – magyarázta a pincéreknek, mikor dolga végeztével az iroda felé vette útját, hogy ütőjét megtisztítsa a ráragadt vértől és mocsoktól.

A Manna éthordói természetesen gyakran cserélődtek. Mert eleinte ugyan mindenkinek jól esett az őszinteség, de sokáig nem lehetett bírni. Az alkalmazottak előbb-utóbb összeroppantak. Napra nap vérig sérteni a világot bizony pincért próbáló feladat, még akkor is, ha az igazság történetesen a mi oldalunkon áll.

A Manna Restaurant huszonkilenc esztendeig működött, szinte minden este teltházzal. És ez azt bizonyítja, hogy az emberfajban megvan még az igény az őszinteségre. Nem igaz (pedig beszélik), hogy a Mannát a feldühödött vendégek rombolták porig. Az sem fedi a valóságot, hogy a fogyasztóvédelem, a tisztiorvosi szolgálat vagy a rendőrség záratta be a vendéglőt. A Manna bukását egyedül a természet idézte elő. Ez pedig azt bizonyítja, hogy maga a természet nem fér össze az igazsággal.

A Mannát ugyanis az áradás vitte el. Fleckenstein Aurél az utolsó pillanatig védelmezte testével „az őszinteség egyetlen templomát”, míg aztán a habok őt is magukkal ragadták. Még a felbőszült folyó rabjaként sem szűnt meg perelni „a hazug Istennel, akinek van pofája lábbal tiporni az igazságot”, és ütőjével az ég felé vagdosott.

Végül a komposok valahogy kipecázták Aut a haragos vízből. Mindenki biztos volt abban, hogy mindezek után elhagyja a várost.

De nem. Maradt. Beállt borbélynak.

Egyszer a székében ültem, a hajamat nyírta, és az igazságról mesélt. Meg volt győződve arról, hogy ha a világon az összes ember egyszerre az igazságra gondolna, és aztán egyszerre mindenki kimondana csak egyetlen igaz szót, akkor a világ varázsütésre megváltozna. Megjavulna. Megkérdeztem tőle, miért olyan fontos neki az igazság. Hiszen olyan bizonytalan jószág, minden fényben másnak mutatja magát.

– Ismeri ön, uram, Arild Andersent, a mesés nevű, ötvenegy esztendős norvég hőst? – kérdezte. – Én ismerem. Egy bergeni kocsmában találkoztam vele. Még profi teniszező koromban, a norvég fedett nagydíj döntője után. Arild ma is él. Élő hős. Köszöni, a körülményekhez képest jól van. Eddig éppen 37 villát nyelt le. Nem tudja, fogalma sincs arról, hogy hős, hogy ő a reménytelen és fájdalmas létezés igazi hőse. Ő csak nyeli a villákat, ezt parancsolja néki a csillag felette és az erkölcsi törvény benne. Az elsőt huszonegy évesen ette meg, miután a börtönben sorozatosan seggbetolták. Tiltakozásul fogta a villáját, és lenyelte. Csodák csodájára nem halt meg, bár az orvos azt mondta, még egy ilyen mutatvány, és vége. Azóta minden villa után azt mondják neki a doktorok, hogy ez az utolsó túlélt villa, a következő már a halálos lesz. Az aranyvilla. De Arild nagyívben szarik rájuk. Rendületlenül tolja magába a csillogó, szúrós evőeszközöket. Volt, hogy kilenc hónap leforgása alatt tizenegyet fogyasztott el, sőt azután másfél évig cipelt magában kettőt, míg megműtötték. Ám az is igaz, hogy a harminchatodik és a harminchetedik közötti öt évben villamentes volt. De aztán megint jött a fájdalom. Újra hűvösre akarták tenni egy kis narkó miatt. Amíg a rendőrök az előszobában vártak, ő bekapta és lenyelte azt a villát, amivel épp kávéját kavarta. Mert ő villával kavarja, na ja. Miért tette? Ezt kérdezte tőle a skieni kórházban a riporter. Azért, válaszolta Arild, aki külsőre leginkább Freddy Kruegerhez hasonlít, mert én a fájdalomra fájdalommal felelek. Arild egy szürke senki, lepukkant börtöntöltelék, de hős, a kurva életbe, egy igazi hős, a nyomorult lét hőse. Nem lécel le a létezésből, a fájdalom minden apró porszemét felszippantja. Nem fél semmitől. Szabad. Felveszi a kesztyűt, és visszaüt, mert nem bokszzsák ő. Ha a lét Arildnak bevisz egy gyomrost, ő gyomrossal válaszol: lenyel még egy villát. Ha neki fáj, nem a létnek, akkor is. Nincs bocsánat. Végigcsinálja a szemét melót. Ő nem fog tartozással kiszállni. Arild tudja, minél több gennyet szívsz ki a létezés sebéből, az csak annál nagyobb, tátongóbb, üszkösebb lesz. De nem érdekli. Mint ahogy az sem érdekli, ha a halállal riogatják. Csak az igazság érdekli, mert másért nem érdemes élni, fiatalúr.

A végére Au úr annyira belelovalta magát a szónoklatba, hogy azt hittem, lenyeli a fodrászollóját. De nem tette.

Tényleg, gondoltam akkor, mi mindannyian, akiknek kés a végzetünk, miért is fosunk annyira a villától?

Au tehát az igazsággal nem, de a vendéglátó-iparral és az ávántgárddal is felhagyott. Már nem festi kékre a loboncokat, nem kreál tarajokat a hajkoronákból, csak beretvál, nyír, fazonigazít. Igaz, ma már nem pocskondiázza őt senki. De hogy ez megszelídült hajművészetének vagy éppen a fodrászüzlet sarkában árválkodó, vérfoltos teniszütőnek tudható-e be, hát, ezt csak a Jóisten lenne képes megmondani. S ha Spinozának igaza van, s a természet tényleg azonos a legfőbb létezővel, akkor az igazságot, sajnos, sosem fogjuk megismerni.

Így jártunk.

Szólj hozzá!

Címkék: részlet cserna szabó napi novella

A bejegyzés trackback címe:

https://bookone.blog.hu/api/trackback/id/tr492149727

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.