HTML

Book One

Irodalom mindenkinek: könyvajánlók, hírek, interjúk, hogy eldönthesd mit érdemes elolvasni, és mit nem.

Facebook

Friss topikok

Májas hurkát katanával – interjú Cserna-Szabó Andrással

2013.03.25. 11:04 :: Il Ritorno Dello Jedi

Legutóbb írtunk Cserna-Szabó András első regényéről, a kalandos című Szíved helyén épül már a Halálcsillag-ról, most pedig alkalmunk nyílt beszélgetni a kötet szerzőjével, ponyváról, pacalról, madridi kalandozásairól, a magyar krimiről, és arról, hogy miért gáz, ha úgy olvasunk egy regényt, mint a Story magazint.

cserna.jpg

Elég sok interjút adtál az utóbbi időben.

Alig győzök ugyanarra az öt kérdésre változatos válaszokat adni. De nem akarok panaszkodni, nagyon örülök, hogy érdeklődnek a könyvem iránt. Ez volt a cél.

Mi kerül elő legtöbbször? Hogy főhősöd Emlék Budás te vagy e valójában?

Ez is. Persze. De nem én vagyok. Teljesen másképp állunk az irodalomhoz és az élethez is úgy általában. Az a baj, hogy az emberek úgy olvasnak, főleg, ha egyes szám első személyben van megírva a szöveg, hogy az biztos valami vallomás, mintha egy irodalmi Story magazin lenne az egész. Az iskolában is elsőként az írók életrajzi kartonját kell bebiflázni, pedig az önmagában még semmit sem jelent.

Stephen King mondta, hogy ő magát az irodalom McDonalds-ának tekinti, így nálad is kézenfekvő a kérdés, hogy te milyen ételnek felelsz meg az irodalomban?

Ezt a poént már elsütöttem a második könyvem hátulján. Hogy ha King a McDonald’s irodalmi változata, akkor én meg az Utasellátó irodalmi változata vagyok. Sok könyvét szeretem egyébként, leginkább a Ragyogást. De nem ő a kedvencem. Horrorból Lindqvist Hívj be! című könyve nálam az első, krimiből a Chandler-Block-Nesbø szentháromságában hiszek.

És vajon miért hiányzik nálunk a krimi műfaja?

Nem hiányzik, csak soha nem jutott igazán irodalmi rangra. Pedig, ha akarom, (márpedig akarom), már Mikszáth Kálmán remek krimiket írt. Gondoljunk csak A lohinai fűre vagy a Kísértet Lublón-ra. Ez utóbbi 1892-ben már tökéletes detektívregény: van benne aranyhamisítás, gyilkosságok, kísértet, zseniális, különc nyomozó, szerelmi szál, lövöldözés, üldözés stb. Aztán Szerb Antal (aki irodalomtörténetében alantas dolognak ítélte a krimiolvasást) szintén írt egy nagy intellektuális krimit, A Pendragon legendát. A 60-as években induló Albatrosz sorozat százezres példányszámban nyomta a nyugati krimi-klasszikusokat (Chandler, Hammett, Macdonald, Block, Agatha Christie, Simenon, King, Block stb.), és próbálkoztak kortárs magyar krimikkel is, még Rubin Szilárd is írt egyet. Igazán nagy mű mégsem született. Talán azért, mert a magyar szépirodalom mindig is lezárta kapuit a populáris műfajok előtt. Persze Lengyel Péter Macskakője, Tar Szürke galambja fantasztikus könyvek, de itt sem arról van szó igazából, hogy a krimi irodalmi rangra nő, hanem hogy a szépirodalom saját céljaira használja a krimiformát. A Szürke galamb egy zseniális Tar regény, mellesleg krimiként is értelmezhető. De valami mostanában mintha beindult volna: Kondor Vilmossal és Csabai Lászlóval. De azért azt nem érzem, hogy olyan krimi-kultusznak néznénk elébe, mint ami pl. Lengyelországban vagy Skandináviában dühöng.

csern2.jpg

Wahorn András mondta egyszer, hogy szentül meg volt róla győződve, hogy eljön az időszak, amikor sportolók átigazolásai és magánéletük helyett a művészet lesz az érdeklődés központjában, és arról fognak cikkezni, egy-egy festő milyen ecsetet vagy vásznat fog használni következő munkájához, és a kultúra tényleg megnyílik a tömegek felé. Kell nyitni?

Miért is történt volna meg? Az emberek folyamatos és gyors elbutulása egyáltalán nem csak magyar jelenség. Amikor mi voltunk gyerekek, akkor a Sándor Mátyást meg a Keménykalap és krumliorr-t néztük a tévében. Azért ezeket, mert ezeket vetítették. Most Alekoszon nőnek fel a srácok. Elég nagy különbség. Olvasni a statisztikákat, egyre kevesebb ember tud olvasni.  Válság is van, a tévés celebek is ellepték a könyvpiacot – egyre kisebb szelet jut a tortából az irodalomnak. Ilyen körülmények között, szerintem, menteni kell a menthetőt. Nem szabad finnyásnak lenni, ki kell használni minden olyan csatornát, eszközt, ami a könyvet segít eljuttatni a maradék épeszű olvasóhoz. Mert mégiscsak ez a végső cél, nem? Hogy amit írunk, azt az olvasó elolvassa. Marketing, facebook, youtube, kocsmai felolvasások stb. És a sznobériánkat is le kellene vetkőznünk. Nem biztos, hogy minden, ami olvasóbarát, szórakoztató, humoros, az kívül esik a szépirodalom határain. Én, azt hiszem, olvasóként sem vagyok sznob, ugyanúgy szeretem a Karamazov testvéreket, mint a Ha a szent kocsma is bezárt. Ha csak a műfaja miatt kizárunk valamit a szépirodalomból, az olyan, mintha a Keresztapára azt mondanánk, hogy nem művészet, mert az csak egy maffiafilm, vagy a Ponyvaregényre, hogy nem művészet, mert csak egy gengszterfilm.

Tarantino-t én határozottan éreztem a könyvben, akár a katanás jelenetek, akár magát a western műfajt. Bár, amikor írtad, akkor még hírben sem volt a Django.

Ez számomra is nagyon érdekes volt, mármint hogy egyszerre jött ki a Django elszabadul, és a Halálcsillag. Egyik nagy kedvencem Tarantino. Mondjuk, ez a mondat kicsit komikusan hangzik így, hiszen az egész nemzedékemnek talán ő a legmeghatározóbb rendezője. Olyan ez, mintha a hatvanas-hetvenes években valaki azt nyilatkozná: „Szeretem Fellinit”. Tarantinónál remekül érzékelhető, hogyan olvad össze ma a populáris és az ún. magaskultúra. Amikor elkezdtem írni a saját westernemet, még fogalmam se volt, hogy Tarantino új filmje is western lesz. Westernrajongó vagyok, így talán az átlagnál jobban érzékeltem a film nézése közben, hogy milyen alapművekből van összerakva a Django elszabadul. Ami szerintem zseniális. És bizonyítja, hogy a western, mint műfaj újra aktuális.

Facebookon is aktívan jelen vagy az új regényeddel. Kihagyhatatlan?

Ma ez már olyan marketing eszköz, amit hülye vagy, ha kihagysz. A szépirodalmi könyvek reklámjára alig van pénz. Minden csatornát ki kell használni. A Facebook ingyen van, csak dolgozni kell vele. Egy-két hónap alatt lett ötszáz követőm, és jönnek a visszajelzések, összegyűjtöm a kritikákat, felrakom a meghívókat az eseményekre. A Magvető csináltatott a könyvhöz egy kis trailert is, mint amit a filmeknek szokás, pár hét alatt megnézték vagy négyezren. Ezek kihagyhatatlan lehetőségek. Egy könyv nem lesz attól rosszabb, ha eljut az olvasóhoz. Most így lehet eljutni.

Facebookon rendszerint posztolod a jó és rossz kritikákat, néha még oda is szólsz a szerzőiknek.

Kritikára nem reagálok, vagyis csak akkor, ha az már nem kritika. Az rendben van, ha nem tetszik a regény, ez az ítész szíve joga. De ha a kritika személyeskedésbe fordul, akkor már jogot érzek reagálni. Azt hiszem, néhány kritikus túlságos biztonságot merít abból a ki-nem-mondott szabályból, hogy „Az író kritikára nem válaszolhat!” És akkor már nemcsak a könyvet tapossa, hanem oda-odaszúrkál a szerzőnek is. Hiszen az írónak úgyis kussolnia kell, kritikára nem válaszolhat. Mondok egy példát: Sántha József például teljesen kilépett kritikusi szerepéből (a „kritika” itt olvasható), túlburjánzó agymenés lett az írásából, komolyan nem vehető, nevetséges, amatőr munka. A végén, mint olvasó fekszik a ravatalon, és belehal a könyvembe. Vettem a bátorságot, hogy kiröhögjem. Ha egy korrekt, profi kritikában rossz könyvnek ítélte volna a Halálcsillagot, szavam nem lett volna.

A válságban mennyire elvárás, hogy regénnyel rukkoljon elő egy szerző?

Regényhez képest sokkal kevesebbet lehet eladni egy novellákat vagy esszéket tartalmazó könyvből. A két (rendhagyó) szakácskönyv, amiben közreműködtem, a Nagy macskajajkönyv Darida Benedekkel, és az Ede a levesben Fehér Bélával. Nagyon szeretek irodalmi esszéket írni, de abból töredékét nem veszik meg, mintha ugyanezt becsomagoljuk mondjuk egy másnapos szakácskönyvbe, és akkor máris megvan az indok, hogy lehessen írókról beszélgetni. Ez adja meg a körítést, a humort, de közben végig az irodalomról van benne szó. És az olvasók szeretik, most jelent meg belőle a harmadik, jelentősen bővített kiadás. Az Ede a levesben már egy sokkal komolyabb munka. A magyar gasztronómia történetének sűrű erdejében, a balladai homályban próbálunk zseblámpával nyomokat találni…

Lesz folytatás?

Szeretnénk, csak időnk nincs rá. Mind a ketten elsősorban írók vagyunk, nem a gasztrotörténet a fő profilunk. Egy külön élet kellene erre. Minden reggel beülni a Széchényi könyvtárba és régi szakácskönyvekben kutatni napestig. Volna mit. De ez nem a mi feladatunk lenne igazából. Hanem profi kutatóké. Szerintem vérlázító, hogy nincs például gasztronómia-történeti szak az egyetemeken… Irtózatos mennyiségű anyagot kellene feldolgozni. Alig tudunk valamit a magyar gasztronómia múltjáról, és e tudás hiányában pletykákkal, legendákkal dobálózunk.

Napokban volt a születésnapod. Buli volt?

Buli is volt, főztem is. Csináltam a könyvbemutatóra lucskos káposztát, ami ugye édes káposztából készült, otthon pedig cserépedényben csomboros káposztás oldalast. Kicsit káposzta-mérgezés van otthon, de én télen alig eszem mást, mint lencsét, káposztát, babot különféle füstölt húsokkal. A sólettől a kolozsvári káposztáig széles a választék.

És másnap volt másnap?

Volt. De azért is jók ezek a savanyú ételek, mert kifejezetten másnapra készülnek. Kell az előrelátás.

csern3.jpg

Egyetértesz főhősöd, Emlék Bundás apjával, aki fia lelkére köti, hogy pörköltöt csak csonttal együtt?

Persze! A csont melletti hús a legfinomabb. Ráadásul a csont ad ízt az ételnek (gondoljunk csak a levesekre). A köröm még jól be is sűríti a pacal szaftját, szinte már nem is szaft lesz, hanem sűrű krém. A pacal egyébként a gyengém. Imádom.

Pedig az nagyon megosztó.

Igen. Megfigyeltem, hogy ha valaki életében először rossz pacalt eszik, akkor egy életre utálni fogja. Szerencsére az én anyám még rossz pacalt nem csinált. Most jöttem haza Spanyolországból, ahol van a híres madridi pacal, a callos á la madrileña. Amikor először kóstoltam, le voltam döbbenve, hogy ez ugyanaz a körmös pacal, mint odahaza az Alföldön, csak van benne chorizo (füstölt kolbász). Aztán utánaolvastam, és rájöttem, hogy a madridi pacal nem sertéskörömmel, hanem örökszájjal készül. Megesküdtem volna a körömre. Amúgy az íze szinte azonos a miénkkel, a kolbászon kívül kb. ugyanazon alkatrészek vannak benne: vörös- és fokhagyma, szalonna, húsleves, fehérbor, pirospaprika, babérlevél, só, bors, petrezselyem. Sőt, egy másik receptben – spanyol képeslap hátulján – sertéspofát és borjúlábat olvastam. De hát a fő különbség a magyar és a madridi között a chorizo.

Ami egész világon kiütötte a magyar füstölt kolbászt.

Igen, hát sokkal jobban menedzselik magukat. Az irodalmukat és a konyhájukat is. A spanyolok nagyon büszkék a konyhájukra. Mi szégyelljük a saját konyhánkat, suttyó, paraszti konyhának gondoljuk, és nem is foglalkozunk vele. A madridi gasztronómiai fundamentum olyan ételekből áll, mint a fabada asturiana (fehérbab főzelék hurkával, kolbásszal, sonkával), paella, pacal, madridi húsleves, cochinillo asado (egybesült malac), füstölt sonka és kolbász stb. Ezeket az ételeket szinte minden vendéglőben megrendelheted, és stabilan jó minőségben kapod. Pesten hol eszel egy jó ököruszály-levest? Körmös pacalt? Töltött káposztát? Kelkáposzta főzeléket? Ha akad is, inkább kivételnek nevezhető, semmiképpen nem általános gyakorlatnak. Idehaza is vannak már csillogó topvendéglők és fényes szakácssikerek, de az alap hiányzik. Felülről kezdik az építkezést, a lefektetett alapok hiányoznak. Az elméleti és gyakorlati alapok.

Most hazamész, min fogsz dolgozni?

Most Fehér Bélával találkozom, rég láttuk egymást, és megiszunk egy sört. Esetleg többet. Közben biztosan szóba kerül a pacal…

Szólj hozzá!

Címkék: interjú cserna szabó

A bejegyzés trackback címe:

https://bookone.blog.hu/api/trackback/id/tr705149948

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.