„Ez igazán költői. A versnek nem kell rímelnie, a lényeg, hogy ötletes legyen.” – jelenti ki a főszereplő kiscserkész, Sam a Holdfény királyság c. filmben, és valahogy így ültem én is neki Simon Márton második verseskönyvének is. Lehet, hogy bennem van a hiba, régimódi vagyok, de úgy gondolom, hogy a versbe rím vagy ritmus kell, nem elég a sortörés, szóval teljesen meg voltam lőve, amikor belepörgettem a bő 80 oldalnyi füzetkébe, és ott gondosan rendezett, címekkel megkeresztelt költemények helyett csak pár szóból álló, számozott szöveg szilánkok folyamát láttam.
181 Ami 2 mondatnál hosszabb,
az hazugság.
A Libri kiadónál hasonló formátumban megjelent Ahol megszakad egy igazi élmény volt Závada Petitől, így elhatároztam, hogy irodalmi harcostársának, Simon Marcinak is bizalmat kéne szavazni. Lefőztem egy teát, benyomtam valami halkan duruzsoló zenét és elkezdtem olvasni a Polaroidokat. És egyszer csak kiborult a cipősdoboz, amibe mindenki elrakosgatja az emlékeit, egy furcsa alakú követ, ami neki egy végtelen sétát jelent, egy színes kis karkötőt, amit még ő font unalmában, és régi, kicsit megfakult polaroid fotókat. Ott hever előtted egy élet, emlékek félbe hajtva, képek mik az ember retinájába égtek, és a kiszóródott dolgok közepén ott térdepel egy srác – akár csak mi magunk -, aki elkeseredetten szedegeti össze ezeket, számokkal megcímkézi, és egymás mellé rakosgatja őket. Keresi az összefüggéseket, az elveszett szerelmeket, a tökéletes pillanatok titkát, hogy bármikor egy pöccre beindulhassanak újra.
288 Vagy hat nő használta ezt a pólómat
pizsamának;
ebben temessetek el.
A cím tökéletes, hisz minden megszámozott kis polaroid olyan, mint egy félrerakott fénykép, aminek az aljára fekete tollal írtak pár sort, egy maradandó kétdimenziós tárggyá alakítva egy érzést, ami bennünk él. Ezek az érzések főként a szerelem témája köré összpontosulnak, az elveszett szerelem köré, és süt minden mozdulatából, hogy valós fájdalmakat és kétségeket boncolgat, így lesz hihetetlen őszinte az egész könyvecske. Van, amire ráismerünk, van, ami csak elindít bennünk valamilyen folyamatot, és előhúz egy saját polaroidot elménkből. És ezzel lényegében el is éri a célját, hisz létrejön a telepátia a költő és az olvasó között.
202 A szeretleken nagyjából azt értem,
hogy hiányzol akkor is,
ha itt vagy.
Simon Márton aktívan Facebookozik, és könyvének oldalán a rajongókkal is aktív kommunikációban van, ami láthatóan nem csak PR eszközként, és a kötettel kapcsolatos események futtatásának céljából működik, hanem a Polaroidok labirintusában eltévedt olvasók egyenes vonalon elemezhetik a szövevényes utalások mögött rejlő információkat, amiben Simon Marci is lelkesen nyújt segítséget. Külön izgalmas ezeket a fejtegetéseket böngészni miközben kezünkben tartjuk a kötetet, hisz utólag olyan jelentéseket fedezhetünk fel finoman bebújtatva a sorok közé, ami fölött elsőre simán elsiklottunk, vagy ha nem akkor biztos kiült a mosoly a szánkra, amikor fölfedezünk egy különösen intelligens kikacsintást.
181 Az élet legfontosabb mondatait
fekve mondják.
Oldalakra rendezve, hol szellősebben, hol sűrűbben, mégis érezzük, hogy valami mozog a képek mögött, és költőnk nem csak úgy ömlesztette, hanem hosszasan méregette, rakosgatta és csiszolgatta a szavak mozaikját. Most már nem merném azt mondani, hogy a Polaroidok nem verseskötet, hiszen lüktet, hullámzik és él az egész szöveg. Zenélő szavak, elemi mondatok, feltörő emlékek, egyszóval költészet.
A cikk eredetileg a Harmonet.hu-n jelent meg