HTML

Book One

Irodalom mindenkinek: könyvajánlók, hírek, interjúk, hogy eldönthesd mit érdemes elolvasni, és mit nem.

Facebook

Friss topikok

A pusztítás tömegvonzásában

2015.03.08. 19:44 :: Il Ritorno Dello Jedi

tumblr_naxlzv4dzw1qdsw3zo1_500.jpg

Dragomán György az egyik legjobban futó név a mai magyar irodalomban. A fehér király számtalan külföldi megjelenésével feldobta a labdát, ami után majd’ tíz évet kellett várni, hogy a marosvásárhelyi szerző következő könyvével, a Máglyával lecsapja azt, bizonyítva, hogy sikere nem csak szerencse és káprázat dolga volt – tényleg ő az egyik legerősebb hang a kortárs magyar irodalomban. Így nem is volt kérdés, hogy a Magvető újra kiadja a szerző első, Bródy Sándor-díjjal (legjobb első könyvesnek járó elismeréssel) kitüntetett regényét, A pusztítás könyvét új, a sorozatba illő külsővel.

A fülszöveg által „hiperrealista noir westernként” behatárolt regény középpontjában egy, a fenti műfajba passzoló magányos hős áll: Fábián, a fegyelemsértés miatt egy Isten háta mögötti városba vezényelt katona. Vele együtt zötykölődünk be a névtelen állomásra, együtt majszoljuk az almaízű almát, megcsapja orrunkat a sárszagú sár, és az utcákat belengő nyirkosság is úgy terít be mindent körülöttünk, mintha egy pincében gubbasztva lennénk kénytelenek olvasni a regényt. Kevés jobban eltalált idézetet találni a könyvpiacon, mint ami most A pusztítás könyvének hátlapjára került: „Talán bármiből lehet testeket építeni, szavakból, húsból, kövekből, festékből, földből, bármiből”. Dragomán olyan tűpontosan alkotja meg ezeket a testeket és tárgyakat Fábián körül, hogy az elbeszélés szinte meglovagolja az idegpályáinkat, minden egyes mondat az érzékszerveinkbe furakszik. Szó szerint nyakig beletunkol minket a kilátástalanságba süllyedt kisváros világába.

pusztitas-cimterv-3-ok.jpgDragomán későbbi stílusától eltérően végletekig részletes leírásokkal, lassan építi fel a düledék romokat, de hamar megjelennek benne a hasonlóképp valóságos, hús-vér alakok is. A szolgalelkű lóti-futi, a kiábrándult orvos, a sötétbe burkolózó öregasszony – nincs belőlük sok a színen, de ők is mind csak aprócska báboknak hatnak a város tejhatalmú ura, a Kormányzó csizmájánál. A hatalmas férfi Fábián mellett az egyetlen fontos szereplő. Nagyságából kifolyólag legyűrhetetlen a tömegvonzása, mindenre és mindenkire hatással van, aki csak átlépi a város határát. Fábiánt is hamar körülszövi a kényúr hatalma, de ő a városka fásult lakóival ellentétben nem adja magát könnyen, ő még küzd, nyomoz, ellenszegül, és akkor is tovább ás, amikor csontok fordulnak ki a keményre fagyott talajból. Fábián ebben a tekintetben egy igazi nyomozó. Egy olyan nyomozó, aki a huszadik században lépett le a ponyva krimik világából a szépirodalomba. Egy olyan nyomozó, aki csak lohol, akár egy vadászkutya, teszi a dolgát, de fogalma sincs, mi lesz akkor, hogyha végre megkaparintja a zsákmányt. Egy nyomozó, akinek csak puha definíciója van a bűnről, aki ugyanolyan tehetetlenül sodródik, mint ellenfelei. Fábiánt viszi az ár, teszi, amit kell, de közben nem nagyon gondolkodik, érzelmei is csak elenyésző akadályok, miközben fékevesztetten rohan szembe a Kormányzó megállíthatatlan alakjával.

A regény húz magával rendesen. A szerző, a Kormányzó utalásain keresztül azt próbálja eladni nekünk, hogy valami nagyobb van a rejtélyek hátterében, rángatja is a függönyt, de sosem engedi, hogy ténylegesen bepillantsunk mögé. Rohanunk Fábiánnal együtt lélekszakadva, itt ez a rozsdás vasajtó, kezünkön érezzük a hidegét, megcsikordul, itt kellene lenni a megoldásnak a sok kacat között. De sehol semmi, csak újabb üres szavak arról, hogy rossz helyen járunk, a rejtély megoldása az erdőben van elásva. Felpattanunk a dzsipre, száguldunk, ásunk, kezünkkel kaparjuk a földet, körmünk alá szúr, itt lesz, biztosan itt lesz. De a rögökön kívül ezúttal sem akad a kezünk közé.

Semmi és még mindig semmi. Bár különös párhuzam, de kicsit olyan érzés ez, mint amikor a Lost tévésorozatot néztük. Ott is minden rejtély megoldása egy újabb rejtély volt, kérdésre kérdéssel válaszoltak, aztán egyszer csak vége lett, és nem is tudtuk már pontosan, hol is tart ez a passzolgatás. A pusztítás könyvében hasonló érzés száll meg minket: rohanunk a végkifejlet felé, érezzük az ellenállhatatlan vonzást, a pusztítás tömegvonzását, halljuk a nagy csattanást, már elvesztettük az uralmat minden felett, letesszük a könyvet, de semmire nincs válaszunk. Csak a tárgyak maradtak. És ekkor derül ki, hogy ez tényleg a pusztítás könyve. Véget ér az élet, és Dragomán prózája nem mozdul többé. Csak a tárgyak maradnak, a hús megkeseredik, de ezt a pusztítást nem látja már senki.

A könyvért köszönet a Magvető kiadónak!

Szólj hozzá!

Címkék: regény magvető dragoman gyorgy

A bejegyzés trackback címe:

https://bookone.blog.hu/api/trackback/id/tr687251287

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.