HTML

Book One

Irodalom mindenkinek: könyvajánlók, hírek, interjúk, hogy eldönthesd mit érdemes elolvasni, és mit nem.

Facebook

Friss topikok

Bakelit novellák – Dragomán György: Oroszlánkórus

2015.12.03. 11:30 :: Il Ritorno Dello Jedi

tumblr_n15yvapw5n1r8tvxto1_500.gif

Dragomán György egy igazi álompályán van, mindenki árgus szemmel figyeli lépéseit, minden újabb könyve óriási figyelmet kap idehaza és a nemzetközi sajtóban. Kajánul mosolyodom el, amolyan „én megmondtam” módon, pedig én is csak A fehér királlyal kapcsolódtam be a szerző munkásságába  be kell vallanom, itt és most, hogy ez volt az egyik első fontos, kortárs irodalmi élményem, még a gimnáziumban. (Azóta ott már tanítják is, fél éves projektfeladat középpontja, ennyit változott a világ – jó az irány.) Ezt követően jött a nagy csend, amikor csak újabb külföldi fordítások kapcsán került elő a szerző neve, mígnem tavaly megérkezett a Máglya, és immáron érett olvasóként újra úgy érezhettem, hogy nem hiába ajánlottam én mindenkinek az írót és könyveit. A "nagy csend" azonban nem csak az első regényről szólt. Dragomán rendületlenül posztolgatta a novelláit honlapján, megjelent itt-ott pár írás, de a novella nem egy nagyot robbanó műfaj. Önmagában csak egy petárda, felrepül, csattan a végén, és ha elég jó, akkor a füstjével játszanak az utcalámpák még emlékeinkben. Egy novelláskötet már más kérdés, hisz ott már tűzijátékot kell komponálni, sok robbanást szépen elrendezni, össze kell kapaszkodniuk, csak így tudnak igazán hatásosak lenni.

Dragomán – túlnyomórészt – ezeket a köztes időben írt novellákat gyűjtötte össze az Oroszlánkórusban, a közös motívumnak pedig a zene témáját választotta. Ez egy óriási vállalás, hiszen a zene egy olyan dolog, ami nem magyaráz, nem beszél, nem értelmez, csak sodródik, intuitíve keresi meg, hogy kell mozogni, merre visz a dallam. Egy olyan emberfeletti dolog, amit még a költészet is csak nehezen (és sokszor rettentő izzadtságszagúan) tud irodalommá desztillálni, a prózában pedig még kisebb a siker aránya.

dragoman-oroszlankorus.jpgA szerző azonban nem magát a zenélést próbálja megfejteni – s milyen jól teszi –, hanem belemerül abba az érzésbe, amit a zenehallgatás jelent számára, ebbe a természetfeletti, bizsergető érzésbe, és olyan dolgokat keres, melyeket hozzá tud kapcsolni. És hol találja meg ezeket? Nem nagy meglepetés A fehér király és a Máglya után: a gyermekkorban. Írásaiból kitűnik, hogy akárcsak Móricz, Dragomán is azt vallja, hogy az emberrel minden igazán fontos a felnőtté válása előtt történik. Bizonyára mindenkiben egy olyan világként él a gyermekkora, mint egy elérhetetlen, selyemfényű aranykoré, ahova azonban visszatérni lehetetlen. Ugyan megpróbálhatjuk újra megközelíteni, de a felnőttek nyelve már a tudásé, ennek segítségével akarunk mindent látni - átlátni. Ezzel itt azonban semmit nem érünk el, óriás lábunk és kezünk felborít és lever mindent, amikor megpróbáljuk megtalálni a racionalitás fogását a gyermekkor varázsán. És ahogy EP Istenben és hazában verhetetlen, úgy Dragomán a gyerekkorban van nagyon otthon, mert ismeri az időben visszavezető útvonal buktatóit, épp ezért intuitívan, gyermekbőrbe bújva dolgozik – emlékezzünk csak vissza a Máglyára, ahol nem csupán közel kerültünk Emmához, hanem rögtön a kislány testébe, nem csak a szemén, de egész fizikai lényén keresztül éltük meg a történetet.

Más helyek, más tárgyak, más ünneplő, más kép lógott a falon, szánkban más édesség olvadozott – mármint Dragománnak meg nekem –, mégis, amikor gyerekhangon ír, akkor azt az érzést kapom tőle, amit szinte senkitől: a saját gyermekkoromat körüllengő mágiát. Ugyanez történt a Sráckor esetében: egy másik kontinensen forog, mégis ugyanolyan az összekacsintás – ugyanazt éltük meg, ugyanúgy emlékszünk vissza az óceán két oldalán. Úgy látszik, ezek univerzális dolgok, ám csak kevesen tudják sértetlen valójában közvetíteni ezt a csodát. Ugyanez a helyzet a zenével. Dragomán ugyanúgy nyúl a zenéhez, mint a gyerekkorhoz, és működik: a szerző Vergiliusként vezet bennünket, testből testbe szállunk, velük együtt mozgunk, érzünk, az ő fülükkel halljuk a különféle dallamokat. A kötetben természetesen nem csupán gyermekhősöket kapunk elbeszélőül, mégis valahogy ezek a szereplők is gyermekként gondolkodnak, úgy nézik a világot  legyen szó a házat elbontó bunyózó munkásokról (Medvetánc), a bazdmegoló Judas rajongóról (Hevimetál) vagy az utcai zavargásokban sodródó művészettörténész hölgyről (A rendszer és ellenségei).

Viszont ez az utazási forma nagyon fárasztó, és könnyen elhasználódik. Ha sokat ugrálunk, egyik karakterből reinkarnálódunk a másikba, ha egymás után olvasnánk az Oroszlánkórus novelláit, akkor egy idő után idegennek éreznénk a bőrünkön az újabb főhőst. Azt mondanám, hogy Dragomán nagyon jól csinálja, amit kell, de egy efféle novellaválogatás túl sok, nem lehet igazán belemerülni és rácsodálkozni mindenre, mint egy novellafüzér vagy egy regény egyetlen főhőse esetén. Ha zene lenne, akkor egy novellát végigtörölnénk szarvasbőrrel, feltennénk a lejátszóra és meghallgatnánk tízszer egymás után, és ott szólhatna a fejünkben napokig. De ha egyszerre hallgatnánk meg az egész „albumot”, akkor a ritmusok összeütköznének, kioltanák egymást. Elcsépelt a bonbon hasonlat a novellák olvasására, de itt azért kell mégis elővennünk, mert az Oroszlánkórus esetén is a mérték a lényeg: egyszerre maximum egyet-kettőt olvassunk el, azután tegyük félre, s így biztosan lesz majd kedvünk tovább hallgatni az oroszlánok üvöltő kórusát.

A könyvért köszönet a Magvető kiadónak!

Szólj hozzá!

Címkék: novella recenzió magvető dragoman gyorgy

A bejegyzés trackback címe:

https://bookone.blog.hu/api/trackback/id/tr518130978

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.