A Gumimatrac a Gangeszen megkerülhetetlenül egy celebkönyv, a fülszövegen olvasható nyilvánvaló szabadkozás ellenére. Akármennyire érdekes és olvasmányos, a borítón mély és elmélyült tekintettel a szemünkbe néző Steiner Kristóf képe megpecsételi a könyvet, mondván „Ezt az arcot ismered! Láttad a tévében, olvastad a bulvárlapokban! Na vedd csak meg gyorsan!”. És szerintem ennek Kristóf nagyon is örül, hiszen születésétől fogva a figyelem középpontjában szeretett lenni, élvezte, ha mindenki rá figyel, és lubickolt a hírnévben. Azonban én nem azért vettem a kezembe a Gumimatracot, mert Kristóf életének legszaftosabb részletei érdekeltek volna, hanem a promóban megpendített popkultúra és spiritualitás világának párhuzama és elegyedése, amit talán egy buddhista családban felnevelkedett, kabbalista vallású tévésztárnál jobban kevesen tudnának hitelesen bemutatni. És ráadásul Steiner Kristófnak nagyon jól sikerült.
A Gumimatrac a Gangeszen lényegében egy önéletrajz, bár az ember ideális esetben huszonhét évesen még az élete felénél sem jár, de talán már tekinthetjük a krisztusi kor előszelének, hogy az ember leül és számot próbál adni az életéről. Végigpergeti élete regényének lapjait, felidézi gyerekkorát, az első szerelmét és csalódását. Steiner Kristófot valószínűleg édesanyja, az imádott Mama halála késztette arra, hogy elgondolkozzon merre is tart az útja. Élete lepergett felét vetette papírra ebben a könyvben, és ahogy a blogján írta, még magát is megrémisztette micsoda őszinteséggel írt le mindent magáról.

A gyökerek felgöngyölítésével kezdi a történetét, a származásának bizonytalanságaitól, a család hóbortos és különös tagjaiig, amiből Kristóf egy–egy dolgot megtalál magában, mintha csak a génjei kódolták volna belé felmenőit. Amit többnyire a keresztény nevelés formájában ismerünk (és ahogy Richard Dawkins mondaná: „Nincs olyan, hogy vallásos gyerek, csak, hogy vallásos nevelés.”), az a Steiner családban a buddhizmus volt. Kristóf szülei fanatikus buddhisták voltak. Ennek ellenére az elfogadás filozófiája helyett állandó feszült kapcsolat húzódott szülei közt, aminek végül válás lett a vége. Talán emiatt távolodott el Kristóf Buddha tanaitól, és ahogy a család ideológiai határai megnyíltak, a világ is kitárulkozott. Buddhizmustól, a szabadgondolkodáson át a kabbaláig, ugyan nem teljes de egy érdekes spirituális utazás elevenedik meg a lapokon.

Steiner Kristóf nagyon jól lecsapja már az elején az „elefánt a szobában” témát, nyíltan homoszexualitását vállalva, kitér a primitív „buzizások” elől, mondván nevezzük akárhogy is a dolgot, attól az még ugyanaz marad („A prostituált kifinomultabb örömlány a kurvánál? - teszi fel szellemesen a kérdést a szerző.). Elmeséli, hogy hogyan ismerte másságát és, hogy ez mit is jelent az ember életében. Bevallom, nagyon érdekes volt a „Túl a barátságon” után egy másik nézőpontot is megfigyelni, amiben viszont nem minden a homoszexualitás körül forog, hanem egy emberi életbe ágyazva meséli el nekünk, sokkal életszagúbban visszaadva az egészet. Kristóf akárcsak egy rózsaszín gumimatrac sodródik a Gangeszen, ami az emberi társadalom, a spiritualitás és az élet folyója is egyben. Minden hatással van rá, áramlatok irányítják minden felől, de ez a matrac néha igenis mer szembe úszni az árral.

De nem is mesélek többet, mert minden szó csak a gumimatracból ereszt ki egy lélegzetnyi levegőt, ami aztán már nem is lesz annyira színes és érdekes, ahogy alámerül a Gangeszban. Összegezve Steiner Kristóf, számomra egyértelműen kiállta a próbát, nagyon olvasmányosan tárta elénk életét, és még ha erősen ki is színezte, vagy esetleg feltupírozta azt, akkor sem érheti semmi vád, hiszen, amit csinált azt nagyon jól csinálta. Az ember a saját életéről, vagy megtörtént eseményekről könnyebben ír, szokták mondani, mégis Kristóf olyan jól csinálta ezt, hogy ha egy fiktív művel állna elő a jövőben, aminek a borítóját nem egy önmagáról készült portré fogja elfoglalni, akkor szívesen és örömmel fogom a kezembe venni.