Az elveszett jelkép 2009 legjobban várt regénye volt, mi sem bizonyítja jobban, hogy eladásaival szinte minden rekordot megdöntött, az első nap egymillió ment el belőle angolul, és a magyar megjelenés után pár héttel is már csak hiába kereste az ember a könyvesboltokban. Érezhető hisztéria veszi körül a szerzőt és könyveit, mindenkinek megvan róla a véleménye, legyen az rajongó vagy szkeptikus. Íme egy a kettő között:

Dan Brown-tól eleve sokat várnak az emberek, a jól ismert magas színvonalat követelik meg, amiben a szerző az olvasóját vezetgeti, kalauzolja a történelem ismeretlen ösvényein, nincs ez másképpen Az elveszett jelképben sem. Európa nagyvárosai után a szerző végre hazai vizekre evezett, hogy lerántsa a leplet Amerika „titkos történelméről”. Robert Langdon-t Washintonba hívják, hogy tartson egy beszédet hőn szeretett szimbólumairól a Capitoliumban, azonban ott kiderül, hogy szó sincs semmiféle előadásról, ráadásul egy misztikus, ősi tárgy felfedezésével megindul a hajsza az Egyesült Államok fővárosában.

Brown ezúttal a szabadkőműveseket vette górcső alá, és meg kell hagyni a szerző nagyon jól bebiflázta az anyagot, hiszen a skót rítus-tól, a híres szabadkőműveseken át, a Rejtelmek kezéig mindenkit felvonultat regényében. A könyvet az teszi igazán érdekessé, ahogy egyenként mutogatja meg nekünk Brown az átlagember számára ismeretlen „titkos társaság” történetét, ami valójában nem is annyira titkos, hiszen a könyvben olvasható adatok nagy része bármelyik, a szabadkőművességről írt könyvben megtalálható. Dan Brown sorra mutogatja nekünk a szögmérőket, a piramisokat és más jelképeket Robert Langdon bőrébe bújva, aki egyre csak fejti a kódokat és rejtvényeket, hogy végül eljusson az elveszett jelképig. Ebben a regényben elsőként azonban Brown bebizonyítja, hogy a filozófiákban is igen jártas, a történet egyik utolsó fejezetében egy nagyon érdekes teológiai kérdést vázol föl, ami ezúttal szerencsére egyik egyháznál sem verte ki a biztosítékot, pedig Az elveszett jelkép is bővelkedik vallási kérdésekben.

A titok fenntartása letehetetlenül olvasmányossá teszi a könyvet, a szerző mindig a legjobb helyen váltogatja a történet fonalait, akárcsak egy brazil szappanoperában, mindig csak az izgalmas részek maradnak meg bennünk, amik átvezetnek minket az esetleg laposabb fejezeteken. Brown-nak meg van a maga képlete a regényírásra, hiszen ha megnézzük, az összes regénye egy sémára épül, mégis minden alkalommal olvasók millióit tudja odaszögezni a könyvekhez, akik úgy érzik majd, hogy nem csak jól szórakoztak, hanem okosodtak is a regény olvasása során. És Dan Brown Az elveszett jelképben is újra megcsinálta, amit már megszokhattunk tőle. Azt hiszem ez az ő igazi elveszett jelképe.