Van egy olyan szörnyű kategóriája a könyvpiacnak, hogy „önsegítő kiadványok”, melyeknek az egyik sötét bugyrában találhatjuk a „hogyan írjunk bestsellert?” köteteket. Ezeket onnan lehet felismerni, hogy a hajtáson belül találhatunk egy általában jó nagy, fekete-fehér fotót a szerzőről, aki mindentudóan és sokat sejtetően réved a távolba – ahogy azt a legnagyobb művészekről elképzeljük. Talán ezért sem tűnik fel a többségnek, hogy eddig még sosem hallott az illető nevéről, vagy a hátsó borítón vastag betűkkel kiemelt, egyetlen megjelent regénye címéről. Viszont, mivel ez a könyv ugyebár megjelenhetett, akkor már készpénznek is vehetjük, hogy ő egy igazi nagybetűs Író („Mihelyt novellája jelent meg, már Mester. Hogy minek a mestere az titok.” – írta Kosztolányi), akinek minden tanácsára érdemes odafigyelnie az összes kezdő írópalántának. Az olyan darabokon kívül, mint Stephen King olvasmányos, kézikönyvszerűen megírt Az írásról c. munkája, sajnos nem nagyon születnek igazi szakmai kiadványok, amelyek ténylegesen segíthetnék a kezdő művészek kiteljesedését. Magam is ódzkodom a műfajtól, kivéve, hogy ha egy olyan, komolykodástól mentes könyv kerül a kezembe, mint Austin Kleon Lopj úgy, mint egy művész!-e, ami nem csak az amerikai könyveknél kötelező portréfotóját veszi lazára, de egy olyan izgalmas kijelentésre építi könyvét, miszerint megtalálta minden művészet aranycsináló bölcsek kövét: a lopást.

És persze, hogy ezt sem Kleon találta ki – csak lopta, de mivel nagyon jól használta föl, így igazán érdemes odafigyelni a Lopj úgy, mint egy művész!-re. A szerző a Newspaper Blackout c. könyvvel debütált, ami azt az egyszerű, de nagyszerű ötletet használta, hogy fogott egy nagy adag újságcikket, fekete filccel kihúzott belőle minden felesleges szöveget, hogy a megmaradó szavakat összeolvasva egy költemény bukkanjon elő. Ezt rendezte később kötetbe, amivel igazi stílusirányzatot indított el a költészetben. Ez már bőven elég volt ahhoz, hogy a texasi születésű szerző felhatalmazva érezze magát a „Mester” titulusra, így ebben a könyvben azt a tízparancsolatot gyűjtötte össze, ami őt leginkább segítette munkája során. Van itt minden, amire egy kezdő író vágyik, ráadásul Kleon igyekezett a legmodernebb kor laptopozó művészeit becélozni, akiknek már nem elég csak azt mondani, hogy mit szőjenek bele a történetükbe, meg, hogy "írd azt, amit szívesen olvasnál", hanem azt is, hogyan boldogulhat egy író a mai, digitálisan túlterhelt világunkban. "Dolgozz a kezeddel! Állítsd le azt a végtelen információáramlást, ami a világháló miatt minden percben körülvesz!" – és persze minden lefestett szabályhoz beidéz rengeteg nagy nevet, Picassotól Steve Jobsig szinte mindenkit, aki számít. Nekem speciel a laptopja internetcsatlakozóját szándékosan megrongáló Jonathan Franzen ("Kétséges, hogy bárki tud jó prózát írni úgy, hogy írás közben van internethozzáférése."), és a brahiból beszáradt festékekkel pingáló Wahorn András ugrott be ezeknél az anti-digitális fejezeteknél, de ugyanígy mindig megtaláljuk a tanácsokhoz kapcsolódó visszaigazolásokat a világ legismertebb művészeitől, legyenek írók, festők, vagy akár zenészek.

De ami persze a leginkább megpiszkálja a fantáziánkat, az egyértelműen a címet is adó lopás. Hisz hogy mondhat bárki ilyet, hogy egy író egyetlen valódi eszköze a művészetben az, hogy ellopja, amit más már lejegyzett régebben? Ez nem plágium? Amikor Esterházy Péter átemel valahonnan egy teljes fejezetet, az lopás? És ha beleír egyetlen saját szót, akkor már nem? Ha valaki azt találta ki, hogy egy fiú megtudja, hogy varázsló lesz, és elmegy a varázslóiskolába, akkor ő ezt már nem írhatja meg, mert J. K. Rowling már megtette? Bennem ezek a kérdések merültek fel folyton, pedig A Lopj úgy, mint egy művész! pont, hogy nem a plágium témája köré írt elemzés, hanem sokkal inkább egy olyan kézikönyv, ami bemutatja, hogy egyáltalán nem ördögtől való dolog, hogy ha valami megtetszik más művében, akkor azt fölhasználjuk a sajátunkban. A lényeg csak az, hogy soha ne egy helyről próbáljunk meg nagy szajrét leakasztani, ne kezdjük felbátorodva az Esti Kornélt kimásolni, hogy aztán előttünk is meghajoljon a világ, mint Kosztolányi előtt. Legyünk inkább kisstílű tolvajok, akik mindenhonnan csak apróságokat emelnek el, egy alapszituációt, hogy aztán másképp bontsuk ki; karaktert, hogy más útra tereljük; egy fél bekezdést, hogy másképp fejezhessük be. A könyv leginkább ezt próbálja meg letisztázni, nagyon jól megragadva azt, hogy (részben) miről is szól a művészet. Nem leszabályozza az ifjú írókat, hanem sokkal inkább bátorítja őket, hogy próbáljanak ki mindent, és közben ne féljenek olyan eszközöket használni, amit már más esetleg kipróbált előttük. Nincs új a nap alatt – de azért próbálkozni érdemes.

A Lopj úgy, mint egy művész! újra leszámol azzal az illúzióval, hogy az írók és művészek egy elefántcsonttoronyban élnének, ahol az égi múzsáktól kapják az ihletet, minden szavuk kizárólag isteni sugallatra születik, hogy ezt a földkerekségen elsőként jegyezhessék majd le. Ehelyett Austin Kleon egy olyan művészt fest le nekünk, aki dolgozik egy egész napon át, hogy végül kitöröljön minden leírtat; aki órákon át bambul az üresen villódzó Word dokumentumra; aki lelkendezik, hogy ha sikerült valami szupert összehoznia; aki sokat olvas; aki egy kis jegyzetfüzetbe kiírja, ha valami megtetszett neki; és aki szeretné mindenkinek megmutatni, amit alkotott. Egy olyan művészt, aki valóban létezik.

A könyvért köszönet a HVG Könyveknek!