Létezik egy Kosztolányi Dezső életrajz, amit a költő felesége, Harmos Ilona jegyez, és legalább akkora élmény volt anno olvasni, mint a férje bármelyik művét. Gyakorlatilag első sorból engedte végignézni kedvenc szerzőnk életét a szabadkai diákévektől a nagybetűs budapesti újságíróléten át, az irodalmi és szerelmi kalandokkal teli út végén pedig különösen megrázó részletességgel örökítette meg férje súlyos betegségét és halálát. Harmos Ilona visszaemlékezése levelekkel, naplókkal gazdagon tűzdelve egy olyan Kosztolányit fest le elénk, aki humoros és lánglelkű, de ugyanakkor esendő és sokszor búskomor, egyszerre hiú és őszinte – egyszóval, akiről mindig is olvasni akartunk. Amikor megláttam, hogy Bíró-Balogh Tamás irodalom- történésznek egy dizájnos külsejű tanulmánykötete van megjelenőben Mint, aki a sínek közé esett – Kosztolányi Dezső életrajzához címmel, akkor azt hittem, hogy ezzel csak újabb izgalmas részletekkel fog kiegészülni, esetleg új megvilágítást kap Harmos Ilona klasszikus életrajza. De ez csapda – joggal éreztem úgy magam, „mint aki halkan belelépett”, hiszen a kötet kívülről kínosan kerüli, hogy miről is van szó a szerző összegyűjtött tanulmányaiban, és a fülszöveg is csak az életrajzírás nehézségeit taglalva lavíroz el amellett, amivel ez a könyv valójában is foglalkozik. Mert a téma valójában az, hogy Kosztolányi nem csak irredenta volt az első világháború utáni években, hanem egy szélsőjobboldali lapban névtelenül uszított a magyar zsidóság ellen. Na, én nem ezt a Kosztolányit vártam. Nagyon nem.

Emlékszünk arra a sztorira a közelmúltból, hogy egy hipszter bölcsész magára tetováltatta Kosztolányi portréját, majd a szélsőjobbos huligánok csak azért nem verték meg, mert „aki Hitlert varratja magára, az rossz ember nem lehet”? A helyzet az, hogy Bíró-Balogh tanulmánykötetét olvasva egyre inkább megkeseredik az ember szájában ez a sokszor idézett anekdota, hisz bármennyire is igyekezett a szerző leszögezni a könyv bemutatóján, hogy „azért ne kezdjék még a Gój Motorosok a dzsekijükre varrni Kosztolányit”, azért az nem leplezhető, hogy ez a könyv a költő sötét, antiszemita oldalát állítja középpontba. A felvetés alapjául az szolgál, hogy Kosztolányi életrajzát addig nem szabad megírni, amíg minden szöveget fel nem tárnak tőle, így jutott el Bíró-Balogh többedmagával a trianoni trauma vészterhes éveibe, hogy felkutassák Kosztolányi 1919 és 1920 között született cikkeit, melyeket az Új Nemzedék címmel megjelenő szélsőjobboldali lap számára írt.

Bíró-Balogh lépésről-lépésre mutatja be az inkognitóban – tehát különösen vitriolosan és a laphoz hűen megírt szövegeket. Ebből számomra nem csak antiszemitizmusa hallatszik ki, hanem az is, hogy mennyire kétségbeesett időszaka volt ez az országnak és különösképp Kosztolányinak. Elvesztette szülővárosát, a kommün idején politikai csatározások céltáblája lett, és – ahogy felesége írja visszaemlékezéseiben – „Jólesik kicsit fegyverül forgatnia a sokáig pihentetett tollat (…) most szívesen vagdalkozik”. És így megy neki harcos cikkeiben szinte mindenkinek: kollégáknak, a magyartól idegennek tartott zsidó irodalomnak, vitázik a lap Pardon rovatában irodalomról, közéletről és aktuálpolitikáról. Úgy érzem azonban, hogy ebben kevésbé a gyűlölködés, mint inkább a kort jellemző elkeseredettség és kiábrándultság játszott valódi szerepet.

Érdekes adalék, hogy az irodalom helyzetéről a lapok hasábjain folytatott csörtében azért a szembenálló felek meg tudnak egyezni valamiben, mégpedig abban, hogy a magyar irodalom válságban van. Kosztolányi egyenesen ezt írja: „A magyar irodalom ma csakugyan néma. Ez a kor a literatúra Mohácsához hasonlatos”, és Arany meg Petőfi korát idézi vissza, mint igazi aranykort. Mondja ezt annak a generációnak a szószólója, akiknek volt Nyugatuk, pezsgő irodalmi életük és olyan géniuszaik, akiket a mai világ tempójában már nehéz lenne elképzelni is, és itt akkor már bátran kikacsinthatunk Woody Allen Éjfélkor Párizsban c. filmjére: minden generáció az őt megelőzőt találja tökéletesnek és nosztalgikusnak, sajátját pedig a végleges hanyatlás előtti utolsó nemzedéknek.

„Antiszemita is voltam” – vallja be Kosztolányi Dezső később, és ezt a tényt nem akarom elvitatni a költőről alkotott életrajzi képtől. Viszont én sokkal szívesebben támaszkodom a szakma által túlságosan is szubjektívnek tartott Harmos Ilona-féle jellemzésre. A tanulmánykötet úgy van felépítve, hogy a pár mellékszál mellett a fő téma és sugallt mondanivaló mégis a harcos zsidóellenesség. Nekem azonban folyton ennek a helyzetisége villant fel olvasás közben, hiszen Kosztolányinak nemcsak jó barátai között voltak vállaltan zsidó irodalmárok, de még életrajzíró felesége is zsidó származású. A világháború utáni válság, a fellángolások évei, amikor mindenki kétségbeesve kapkodta a fejét, fogódzót keresve a széthulló régi rend romjain – Kosztolányi „vagdalkozása” is erre a zavarodott időszakra tehető. Ezt hamar az követte, hogy az Új Nemzedék szerkesztőségében is belharcokba keveredett, hisz nem számított fegyelmezett, elvhű pártkatonának, így a radikális lap számos írását nem akarta közölni. Az irodalomtörténetnek egyrészt feladata lehet feltárni az ebben az időben megjelent, sokszor szélsőséges véleményt közvetítő Kosztolányi-írásokat, de – hogy a kép egységes legyen – az előbb említett, a lap által letiltott írásoknak is birtokában kellene lennünk – ám erre sajnos nem sok esélyt látok.

Mint irodalomtörténész, Bíró-Balogh Tamás a szakmának szánja szavait, így egy külsős olvasónak úgy tűnik, hogy a leglényegtelenebb részletekben is könnyen elveszik. Ezzel belefut a tanulmánykötetek szokásos hátulütőjébe, természetesen tudatosan, hiszen a kötet közönségét meghatározó szakembereknek pont erre van szükségük, így mi kénytelenek vagyunk a filológia összes mellékvágányán vele haladni, hisz azért érdekes út ez ahhoz, hogy kiszálljunk egy-egy, számunkra feleslegesnek tűnő fejtegetésnél. Izgalmas és számomra merőben új oldalát mutatta Kosztolányinak, így ajánlom azoknak, akik minél jobban bele akarják ásni magukat a szerző élettörténetébe. Viszont azok, akik szeretnék Desiréről alkotott képüket makulátlanul megőrizni, azok olvassák inkább Kosztolányiné visszaemlékezéseit, és várják meg, amíg a szöszölő irodalomtudósok előrukkolnak egy teljes körben elfogadott életrajzzal, hisz addig nehéz tisztán látnunk a fény emberét a sötétség éveiben.

A könyvért külön köszönet a szerzőnek és az Equinter kiadónak!