Nincs mit tenni, most már menthetetlenül a dolgok közepén vagyunk, egy óriási, minden porcikájában élő világ, benne száz és száz karakter (akik nem csak szerepelnek, de mind igazi, megjegyezhető egyéniségek), súlyos történelemmel a hátuk mögött, és olyan kétségekkel és küzdelmekkel, amelyekről csak azért tudjuk elképzelni hogy egyszer megoldódhatnak, mivel ha minden igaz még négy vaskos kötet vár mindet Martin tarsolyában. De a helyzet egyre rosszabb. Mert mint mondottam ez nem egy klasszikus fantasy. Itt nincsenek a sötétségben végletekig kitartó fehér lovasaink, akik egy suhintással elhozzák a világbékét a képzelet birodalmában, ehelyett a lovagnak lelövik a lovát, megkötözik, levágják a kezét, megölik a családját és tűzbe vetik. Nesze nektek! Egyes források szerint a történet alapját a legendás albioni vörös és fehér rózsa háborúja adta, de most már egyértelműen látszik, hogy ez maximum a Starkok és Lannisterek zászlóinak színét szolgáltatta. Itt nem középkori háborúkat látunk, ahol a hadak kivonultak a csatamezőre vívni, és a népet képviselő középosztályt az éhezésen és járványokon kívül csak néha érte el a tűz és a vas pusztítása, itt egy igazi, modern, totális háborút látunk tombolni.

Az elbeszélő szereplők köre ezúttal is növekedett (bár ki is esett pár mesélő karakter), egyrészt a tökéletes jószívű lúzer Samwell, aki a Fekete Várból kivezényelt Éjjeli Őrség hányattatásait regéli el egyfajta szorongó, alsó nézőpontból. A tökéletesen ellentétes karakter, akibe belebújhatunk, a fogságba esett, majd félig kiszabadított Jaime „Királyölő” Lannister, aki már nem csak egy kardforgató playboy, hanem egy szerethető férfiú, akinek megvetett tetteire is első kézből kapunk magyarázatot, és ez nagyban átértékeli Jaime szerepét. Nálam Jon eddig a nagy lemaradó szereplő volt, mindenki kedvencének kiáltotta ki (persze az Ördögfióka társaságában, bár őt nem lehet nem szeretni), viszont a vadak társaságában teljesen megnyílt, és sokkal többet ad, mint az eddigi bizonyítani akaró fattyúként, akár csak az eddig sodródó Daenerys, aki most igazán fontos döntésekkel kerül szembe. A nagy és kisebb családokra kivetett sztereotípiák is annak rendje és módja szerint dőlnek meg, és Westeros ketrecében már nem csak az oroszlánok tudnak stílusosan és kegyetlenül odamarni ellenfeleiknek, így egyre inkább kezd sokszereplős játszmává válni a sokszor emlegetett trónok harca. Egy ekkora világ megépítésénél azonban a szereplők és a hadmozgások megrajzolásán kívül egy teljes univerzumot meg kell építenie az írónak, viszont ezt nem egyszerű az olvasó torkán egyszerre lenyomni, viszont Martin profizmusa itt is sugárzik egyszerűen a történetvezetésből. Ahogy teljes természetességgel, mintegy mellékesen bomlanak ki Westerost alkotó részletek, minden fejezetre tartogatva több-kevesebb történelmi, kulturális, földrajzi és vallási érdekességeket. És igen a régi és új istenekhez intézett imákból a harmadik kötetre már több teljes vallást ismertünk meg, de persze legjobban a Vörös Asszony által a Fény Urát és híveit, és ezzel együtt újabb szörnyű fenyegetést fellebbentve Westerosban – mintha nem lenne épp elég. De Martinnál meg kell szokni, hogy abból sosem lehet elég.

A Kardok vihara mellett az első két kötet csak fölvezetésnek tűnhet, viszont így hogy még mindig ezer és ezer oldal választ el a végkifejlettől nem mernék ilyet mondani. A nyitóregény odaszögezett, a második továbbfűzte és szélesítette, amit kellet, de csak ez a kötet vitte be az igazán nagy ütést. Ilyennel még nem találkozhattunk máshol, így csak halvány sejtéseink lehetnek, hogy Martin mit tartogat az utolsó két könyvre (a két további megjelentről már a szóbeszédek elmondták, hogy fölülmúlták az elvárásokat – na majd meglátjuk), és kevés embernek kívánhatják ennyien a világban, hogy éljen és dolgozzon még sokáig!

A könyvért köszönet az Alexandra Kiadónak!