Mióta Erlend Loe előrukkolt annak idején a valaha írt legzseniálisabb jávorszarvasos regénnyel, a Dopplerrel azóta tudjuk, hogy a skandinávok nem csak komor krimikkel és depressziós drámákkat tudnak írni, hanem sajátságos humoruk is megvan az irodalomban. A norvég sikerszerző legújabb magyarul megjelent regénye, a Fvonk pedig biztos az év legütősebb könyve lenne - igen sajnos csak lenne - ugyanis ehhez az kéne, hogy mi magunk norvégok legyünk, vagy még inkább Erlend Loe született volna magyarnak.

A történet főszereplője a megszokott naiv kisember, Fvonk, a testnevelési egyetem volt oktatója, aki ellen összeesküdt minden és mindenki: a barátnője, a falról lepergő festék de leginkább a terhes nők természetesen. Csendesen éldegél kis házában, festeget és tempósan gyalogol a közeli hómezőkön, kerüli az embereket és a velük járó összes kulturálatlanságot, mígnem egy rejtélyes albérlő beköltözik alagsori lakásába. Hamar kiderül, hogy az álszakállt viselő férfi nem más, mint Norvégia miniszterelnöke, Jens Stoltenberg. A kimerült kormányfő rejtekhelyül használja Fvonk lakását, de éjszakai látogatásai alatt egyre szorosabb barátságot köt főbérlőjével. Együtt teáznak és borozgatnak, együtt nézik a tévében a Lehetetlen küldetés c. műsort, járnak át Svédországba plázázni és közösen építkeznek a nappali padlószőnyegén Fvonk felnőtt lányától megmaradt építőkockákból.

Loe szereplői viccesek és rettentően gyermetegek, mint mindig, így könnyen megbarátkozunk Fvonkkal és Jenssel is. Mégis valami végig megakasztott abban, hogy teljesen belemerüljek a regénybe, és ennek az oka nem más, mint Orbán Viktor! Na nem az újabb kétharmados győzelem miatt, hanem azért, mert folyton az járt az eszemben mennyivel viccesebb lenne ez az egész, ha Jens helyett Viktor költözne be lakótársként egy ház alagsorába valahol a vidéki Magyarországon. Zseniális lenne, ahogy ott szotyizna és fejtené a keresztrejtvényét Fvonk konyhájában, ahogy felépítene, majd azzal az erővel lerombolna egy legótornyot gyermekded csillogással a szemében, és barátjával állszakállban járna át a román határ túloldalára olcsó cuccokat vásárolni egy supermarketbe. Ahogy megsértve csapná be maga után az ajtót, amikor Fvonk a szemére olvassa, hogy furcsán bólogat a tévében és túl sokszor mondja azt, hogy "kedves barátaim". Ahogy a Szegfűemberrel lennének rémálmai, ami után sírva rohan Fvonkhoz, hogy megvigasztalja, de így csak a nekünk semmitmondó norvég kereszténydemokratákat szimbolizáló Almanő figurájával kell beérnünk.

A Fvonk hozza a megszokott Erlend Loe-féle sutaságot és groteszk humort, ami a könyvben szokás szerint egyre nagyobb méreteket ölt, míg egészen elborulttá nem válik, és ezzel talán meg tudja menteni magát a magyar olvasók előtt. De bátran próbáljuk ki, hogy a Jensek helyére Viktort képzelünk és így már biztos, hogy fülig érő vigyorral fogjuk olvasni, ahogy a miniszterelnök álszakállban bujkál népe elől, csak hogy egy kis időre végre maga mögött hagyhassa a kormányzást és önfeledten játszhasson a földön építőkockáival.

A könyvért köszönet a Scolar Kiadónak!