December 10.-én végre a boltokba kerül Dan Brown legújabb regénye, Az elveszett jelkép magyar nyelven. A GABO Kiadó jóvoltából már a megjelenés napján olvasható a blogon friss, hivatalos, magyar fordításban Az elveszett jelkép prológusa és első fejezete!

Prológus

A T e m p l o m h á z a
20 óra 33 perc

A halálban a hogyan a titok.
   Az idôk kezdetétôl fogva a halálban mindig a hogyan volt a
titok. A harmincnégy éves beavatott lenézett a tenyerében tartott
koponyára. A koponya üreges volt, mint egy edény, vérvörös
borral töltve.
   Idd ki, mondta magának. Nincs mitôl félned.
   A hagyomány szerint a vérpadra küldött középkori eretnekek
szertartásos öltözékében indult el az úton; a bô ing nyílása
felfedte mellkasa halvány bôrét, bal nadrágszára a térdéig,
jobb ruhaujja a könyökéig feltűrve. Nyaka körül hurok – a „vontatókötél”,
ahogy a testvérek nevezik. Ma este azonban, a tanúságot
tevô testvérek módjára, már mesternek öltözött.
   A testvérek gyülekezete kört formált körülötte: valamennyien
teljes díszben, báránybôr kötényt, övet és fehér kesztyűt viseltek.
Nyakukban az ünnepi ékszerek, melyek drágakövei,
mint kísérteties szemek ragyogtak a félhomályban. Sokan közülük
magas állást töltöttek be az életben, ám a beavatott tudta,
hogy világi rangjuk mit sem jelent e falak között. Itt minden
ember egyenlô; felesküdött testvérek ôk, akiket misztikus
kötelék fűz össze.
   Ahogy végighordozta tekintetét a félelmetes gyülekezeten, a
beavatott azon tűnôdött, képzelné-e valaki a külvilágból, hogy
ez a válogatott társaság egy bizonyos helyen találkozik… hát
még ezen a helyen! A terem úgy festett, mint egy ókori szentély.
   Ám az igazság még ennél is különösebb volt.
   Mindössze néhány sarokra vagyok a Fehér Háztól.
   Ez a monumentális épület az Északnyugati Tizenhatodik
utca 1733-as szám alatt található Washingtonban, és egy kereszténység
elôtti templom hű mása – Mausolus király templomáé,
az eredeti mauzóleumé… ahová halála után kerül az
ember. A fôbejáraton kívül két tizenhét tonnás szfinx ôrzi a
bronzkaput. Odabent szertartástermek, fogadócsarnokok labirintusa,
lezárt boltívek, könyvtárak és egy elfalazott üreg,
amely két ember földi maradványait rejti. A beavatottnak elmondták,
hogy az épület minden helyisége titkot ôriz, de ô
tudta, hogy egyetlen szoba sem ôriz súlyosabb titkokat, mint
az a hatalmas terem, amelyben most térdel a koponyával a kezében.
   A Templom terem.
   Alaprajza szabályos négyzet. Lenyűgözôk a méretei. A menynyezet
több mint harminc méter magasságban ásít, és zöld
gránit monolit oszlopok támasztják alá. Körben sötét orosz
dió fából faragott ülések, disznóbôrrel bevonva. A nyugati falat
tíz méter magas trón uralja, szemben vele rejtett orgona.
A falakon ôsi szimbólumok kavalkádja… egyiptomi, héber,
asztronómiai, alkímiai és ki tudja, még milyen ismeretlen jelképek.
   A Templom termet ma este gyertyák pontosan elrendezett
sora világítja meg. Halvány fényüket csak egy sápadt holdsugár
támogatja a nagy tetôablakon át, kiemelve a terem legbá-
mulatosabb tárgyát – a belga feketemárvány-tömbbôl kifaragott
és fényesre csiszolt óriási oltárt, amely a négyszögletes helyiség
közepén emelkedik.
   A halálban a hogyan a titok, emlékeztette magát a beavatott.
   – Itt az idô – súgta egy hang.
   A beavatott fölemelte tekintetét az elôtte álló, fehér köntösű,
méltóságteljes alakra. A legfôbb fômester. Az ötvenes éveinek
végén járó férfi egy amerikai ikon, robusztus alkatú és
mérhetetlenül gazdag. Egykor sötét haja már ezüstbe fordult,
híres arcvonásai a hatalom köreiben töltött életrôl és sziporkázó
szellemrôl tanúskodtak.
   – Tedd le az esküt – mondta a fômester, a hangja puha,
mint a hulló hó. – Fejezd be utadat.
   A beavatott útja, mint minden ilyen utazás, az elsô fokon
kezdôdött. Akkor éjjel egy ehhez hasonló szertartás keretében
a fômester egy bársonycsuklyával elvakította, és csupasz mellkasához
tartva a rituális kardot felszólította: – Becsületedre fogadod,
hogy nem haszonleséstôl vagy más méltatlan indoktól
vezettetve, hanem önként és szabadon jelentkezel beavatásra
ezen testvériség titkaiba és elôjogaiba?
   – Fogadom – hazudta a beavatott.
   – Akkor hadd legyen ez a lelkiismeret fullánkja – figyelmeztette
a fômester –, és sújtson azonnali halál, ha valaha elárulod
a rád bízott titkokat.
   Akkor nem érzett félelmet. Sohasem fogják megtudni, mi a
valódi szándékom.
   Ma este azonban fenyegetô komorságot érzékelt a Templom
teremben, és elgondolkodott a borzalmas fenyegetéseken,
amelyeket útja során kapott: szörnyű következményekre számítson,
ha valaha is felfedi az ôsi titkokat, amelyeknek birto-
kába fog jutni. Fültôl fülig elvágott torok… tövestül kitépett
nyelv… kiszaggatott és tűzre vetett belek… szétszóratva a szélrózsa
minden irányába… kitépett és az erdô vadjai elé vetett szív…
   – Testvér – mondta a szürke szemű mester, a beavatott vállára
téve a bal kezét –, tedd le az utolsó esküt.
   A beavatott, megacélozva magát útja e végsô lépéséhez és
meghajtva izmos felsôtestét, figyelmét a tenyerében tartott koponyára
irányította. A bíborvörös bor szinte feketének tűnt a
gyertyák gyér fényében. Néma csend borult a teremre, s érezte,
hogy minden tekintet rámered; várták, hogy letegye az utolsó
esküt, és csatlakozzon az elit soraihoz.
   Ma este, gondolta, olyasmi esik meg e falak között, amire nem
volt még példa a testvériség történetében. Egyszer sem, évszázadok
óta.
   Tudta, hogy ez lesz a szikra… és elképzelhetetlen hatalmat
nyer általa. Feltöltôdve energiával, vett egy mély lélegzetet, és
mondani kezdte a szavakat, amelyeket megszámlálhatatlanul
sok ember ismételt már elôtte különbözô országokban.
   – Váljék ez a bor, amit most megiszom, halálos méreggé… ha
valaha is tudatosan vagy akarattal megszegem ezt az esküt.  
   Szavai visszhangzottak a tágas térben.
   Aztán minden elcsendesedett.
   A beavatott biztos kézzel szájához emelte a koponyát,
érezte, ahogy a száraz csonthoz ér az ajka. Lehunyta szemét,
maga felé döntötte, és hosszú, nagy kortyokban itta a bort.
Amikor az utolsó csepp is elfogyott, letette a koponyát.
   Egy pillanatig úgy rémlett neki, mintha összepréselôdne
a tüdeje, és a szíve hevesen dörömbölni kezdett. Istenem, tudják!
De a rossz érzés, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is
illant.
   Kellemes melegség áradt szét a testében. A beavatott feloldódott,
befelé mosolyogva föltekintett a szürke szemű, gyanútlan
férfira, aki volt olyan jó bolond, hogy felvette ôt a testvériség
legtitkosabb soraiba.
   Hamarosan mindent elveszítesz, ami drága volt neked.

Elsô fejezet

A turistákkal tömött Otis lift az Eiffel-torony déli lábán
kapaszkodott fölfelé. A zsúfolt felvonóban egy vasalt öltönyös,
szigorú üzletember lenézett a mellette álló fiúra: – Sápadtnak
tűnsz, fiam. Odalent kellett volna maradnod.
   – Jól vagyok… – válaszolta a gyerek a szorongásával küzdve.
– A következô szinten kiszállok.
   Nem kapok levegôt.
   A férfi közelebb hajolt: – Azt hittem, már túl vagy ezen. –
Gyöngéden megsimogatta a fiú arcát.
   A gyerek szégyenkezett, amiért csalódást okoz az apjának,
de már alig bírta elviselni a zúgást a fülében. Nem kapok levegôt.
Ki kell jutnom ebbôl a dobozból!
   A liftkezelô mondott valami megnyugtatót a felvonó olajozottan
működô dugattyúiról és acélszerkezetérôl. Mélyen alattuk
Párizs utcái, amerre a szem ellátott.
   Mindjárt ott vagyunk, biztatta magát a fiú nyakát nyújtogatva
a közeledô platform felé. Tarts ki!
   A lift meredeken tartott a felsô kilátóterasz felé, az akna
szűkülni kezdett, masszív támfalai keskeny, függôleges alagúttá
húzódtak össze.– Papa, nem hiszem, hogy…                                                       Hirtelen éles reccsenés hallatszott a fejük felett. A liftszekrény
megrázkódott és az oldalára dôlt. Elvásott kábelek csapkodtak
tekergô kígyókként körülöttük. A gyerek az apja keze
után nyúlt.
   – Papa!
   Egy rémületes pillanatig összefonódott a tekintetük.
   Aztán kiszakadt a felvonó alja.
   Robert Langdon félig éber álmából riadva pattant föl a puha
bôrülésrôl. Egyedül volt egy Falcon 2000EX hatalmas kabinjában,
amelyet meg-megdobott a turbulencia. Hátul egyenletesen
zúgott a két Pratt & Whitney hajtómű.
   – Mr. Langdon – reccsent meg az intercom a feje fölött –,
hamarosan megérkezünk.
   Langdon kiegyenesedett ültében és visszacsúsztatta jegyzeteit
a válltáskába. A szabadkôművesek szimbolikáját tanulmányozta,
amikor elkalandoztak a gondolatai. Azért merült fel
benne halott apjának a képe, gyanította Langdon, mert megzavarta
a ma reggeli váratlan meghívás régi mentorától, Peter Solomontól.
   A másik ember, akinek nem akartam csalódást okozni.
   Az ötvennyolc éves filantróp, történész és tudós csaknem
harminc évvel ezelôtt vette a szárnyai alá Langdont, több tekintetben
is betöltve az apja halálával keletkezett űrt. Noha
Solomon befolyásos és igen gazdag családból származott,
Langdon alázatot és szeretetet látott meleg, szürke szemében.
   Már lenyugodott a nap, de Langdon még ki tudta venni a
világ legmagasabb obeliszkjének karcsú sziluettjét, amely úgy
hasított bele a horizontba, akár egy ôsi gnómón tornya. A közel
170 méter magas, márvánnyal borított obeliszk a nemzet
szívét jelölte. Az utcák mértani szabályossággal, sugár alakban
terjeszkedtek a toronytól kifelé.
   Washington még innen, a levegôbôl is már-már misztikus
hatalmat sugárzott.
   Langdon szerette ezt a várost, és ahogy a gép földet ért, a
várakozás növekvô izgalma vett rajta erôt. A repülô egy magánterminál
elé gurult valahol az irdatlan kiterjedésű Dulles
nemzetközi repülôtéren, és megállt.
   Langdon összeszedte a holmiját, elköszönt a pilótáktól és
kilépett a luxuskabinból az odagördülô lépcsôre. Felszabadítónak
érezte a hideg januári levegôt.
   Lélegezz, Robert, mondta magának, hálásan fogadva a tágas,
nyílt teret.
   Fehér ködréteg ült a kifutó fölött, olyan érzést keltett benne,
amikor lelépett a betonra, mintha mocsárba merülne.
   – Hahó! Hahó! – kiáltozta egy csilingelô brit akcentus a leszállópálya
végébôl. – Langdon professzor?
   Langdon egy jelvényes, középkorú nôt látott, aki mappával
integetve boldogan sietett elé. Göndör szôke fürtjei kikandikáltak
a divatos kötött sapka alól.
   – Isten hozta Washingtonban, uram!
   Langdon rámosolygott: – Köszönöm.
   – Pam vagyok az utasszolgálattól. – A nô már-már idegesítô
vehemenciával beszélt. – Jöjjön velem, odavezetem az autójához.
   Langdon követte a terminál felé, amely körül fényes magángépek
sorakoztak. Taxiállomás a híres és gazdag embereknek.
   – A világért sem szeretnék tolakodni – mondta a nô bátortalanul
–, de ugye maga az a Robert Langdon, aki a szimbólumokról
és a vallásról ír könyveket?
   Langdon tétovázott, majd bólintott.
   – Gondoltam! – ragyogott fel a nô. – Olvastuk a könyvklu-
bunkban azt a kötetét a szent nôiségrôl és az egyházról. Milyen
jó kis botrányt okozott! Szereti kiugrasztani a nyulat a
bokorból?
   Langdon mosolygott. – Nem a botrány kedvéért írtam.
   A nô megérezhette, hogy Langdonnak nincs kedve a könyvérôl
eszmét cserélni. – Elnézést. Csak locsogok itt. Gondolhattam
volna, hogy unja már, ha felismerik… de végül is maga
tehet róla. – Tréfálkozva Langdon öltözékére mutatott. –
Elárulja az egyenruhája.
    Az egyenruhám? Langdon végignézett az öltözetén. A szokásos
sötétszürke garbója, a Harris tweedzakója és a szattyánbôr
félcipôje volt rajta… mindig ezt viselte az egyetemen, az elôadó
körútjain, a fotózásokon és társasági eseményeken.
  A nô nevetett. – A garbója nem valami divatos. Mennyivel
jobban festene nyakkendôben!
   Azt már nem, gondolta Langdon. Nyakba vetett hurok.
   Langdonnak heti hat napon át kötelezô volt nyakkendôt
kötnie, amíg a Phillips Exeter Akadémiára járt, és dacára az
igazgató romantikus állításainak, miszerint a kravátli ôse az a
selyem fascalia volt, amelyet a római orátorok viseltek, hogy
melegen tartsák a hangszálaikat Langdon tudta, hogy a kravátli
szó a kegyetlen horvát zsoldosok elnevezésébôl – a croatból
– ered; ôk kötöttek kendôt a nyakukba, mielôtt harcba indultak.
Manapság a modern hivatali harcosok csomózzák a
nyakukba ezt az ôsi harci díszt, hogy megfélemlítsék az ellenfelet
az értekezletek csataterein.
   – Köszönöm a jó tanácsot – mondta Langdon vidoran. –
Ígérem, fontolóra veszem.
   Szerencsére ekkor egy sötét öltönyös, hivatalos külsejű férfi
szállt ki a terminál mellett parkoló áramvonalas Lincolnból,
és fölemelte az ujját.
   – Mr. Langdon? Charles vagyok a Beltway Limousine-tól. –
Kinyitotta az utastér ajtaját. – Jó estét, uram. Isten hozta Washingtonban.
   Langdon borravalót adott Pamnek a szolgálataiért, és beszállt
a plüssel kárpitozott kocsiba. A sofôr felhívta figyelmét a
hômérséklet-szabályozóra, a palackozott vízre és egy kosárka
meleg muffinra. Másodperceken belül már egy magán bekötôúton
száguldottak. Hát így él a világ másik fele.
Miközben a vezetô a kocsit a Windsock Drive-ra kormányozta,
megnézte a fuvarlevelet, és lebonyolított egy gyors
hívást.
   – Itt a Beltway Limousine – mondta profi hatékonysággal.
– Arra kértek, hogy jelentsem, ha leszállt az utasom. – Szünetet
tartott. – Igen, uram. A vendége, Mr. Langdon megérkezett,
és este hétre ott leszek vele a Capitolium épületénél. Szolgálatára,
uram – azzal letette.
   Langdon mosolygott magában. Szál nem marad elvarratlan.
Peter Solomon híres volt arról, hogy ügyel a részletekre, ezzel is
hozzájárulva ahhoz, hogy olajozottan működtesse jelentékeny
birodalmát. Azért segít az a néhány milliárd dollár a bankban.
   Langdon elhelyezkedett a plüssülésen, s ahogy elmaradt
mögöttük a repülôtér zaja, lehunyta a szemét. A Capitolium
félórára van innen, és jól jött, hogy ez alatt egyedül lehet és
rendezheti a gondolatait. Olyan gyorsan történt minden, hogy
Langdon csak most kezdte el komolyan törni a fejét az elôtte
álló hihetetlen estén.
   Megérkezés teljes titokban, gondolta, derülve a kilátásokon.

A Capitolium épületétôl jó tizenöt kilométernyire egy magányos
figura már alig várta Robert Langdon érkezését.

Copyright © GABO Kiadó