Írtunk már Frei Tamás első regényéről, A megmentőről, most a könyvről, az intelligens thrillerekről, a kávézásról és még sok minden másról beszélgettünk a szerzővel.

A megmentő a megjelenése óta vezeti az eladási listákat. Te számítottál ekkora sikerre?

Hát, megmondom őszintén, titkon reménykedtem. A magyar könyvpiac minden szereplője mást olvas ki, hogy a magyar olvasók mit szeretnének, így egy idő után úgy gondoltam, megcsinálom, ahogy én elképzeltem. Nem olyan időben akartam megjelentetni a könyvet, amikor már nagyon nagy a karácsonyi őrület, és az ajándékba vett könyvet fölteszik a polcra, és csak ott porosodik. Az volt a cél, hogy aki megveszi, az azért veszi meg, mert amúgy is el akarja olvasni. Általában a médiában szereplők nem szenvedélyesen könyvet akarnak írni, hanem az ismertségüket próbálják átváltani forintokba, leggyorsabban megúszni a meló részét, és minél trükkösebben, papírvastagságot, betűméretet növelve elérni azt a méretet, amit már lehet könyvnek nevezni. Tehát a cél az volt, hogy ha a könyv iránt érdeklődők tényleg elolvassák, akkor tényleg észrevegyék, hogy ez valami teljesen új, olyan, amit még magyar szerzőtől nem láttunk. És hát persze, titokban az ember reménykedik, és jó érzéssel áll ötödik hete a sikerlista egyes száma alatt a könyvével, akkor az ember ne ál szerénykedjen.

Szerinted mennyire fontos a könyv sikerében, hogy magyar?

Szerintem nagyon. A televíziós pályám egyik nagy tapasztalata volt, hogy szórakoztató, információs riportfilmekből rengeteget forgatnak, óriási piacuk van. Egész BBC sorozatokat tudsz megvásárolni 500 – 1000 dollárért óránként, amiből én gyakorlatilag egy repülőjegyet sem tudnék megvenni. Olyan lehetőségeik vannak, amikkel anyagilag, és ráfordított idővel nem lehet fölvenni a versenyt, hiszen ők az egész világnak forgatják a filmjeiket. Ez arra tanított, hogy a magyar néző csak akkor fogja Frei Tamás riportját megnézni Afrikáról, a BBC-é helyett, ha van benne valami olyan kapcsolódási pont, amiről azt mondhatja, hogy ez tényleg nekem készült, nekem üzen valamit, szemben a BBC-vel, akinek az egész világhoz igazodnia kell. Viszont, ha hiányzik ez a kapcsolat, akkor nehéz versenyre kelni a külföldi médiával. Ugyanez a helyzet A megmentőnél is, ami ugyanolyan nemzetközi thriller, mint egy Robert Ludlum, vagy egy Dan Brown regény, amiben ugyanúgy vannak franciák, teherániak vagy éppen oroszok, de ugyanakkor sok magyar vonatkozása is van a regénynek. Vannak magyar helyszínek, szereplők, egy képzeletbeli magyar miniszterelnök, de mégsem csak Magyarországról szól az egész, mert olyan regényből már rengeteget írtak ezelőtt. A kettő között arányt próbáltam keresni, hogy a regény egy nemzetközi thrillernek tűnjön, olyannak amilyet olvasunk ezektől a szerzőktől, de mégis benne legyen az a bizonyos magyar kapcsolat. Ha egy könyvben, vagy egy filmben van egy rövid budapesti üldözési jelenet, akkor rögtön sokkal jobban érdeklődünk iránta, mégis valószínűleg hiába várnánk, hogy mondjuk Dan Brown egy Magyarországról szóló könyvet ír, magyar szereplőkkel és helyszínekkel. És, hogy mitől fogsz te a magyar piacon ilyen nagy nevek elé menni, mint Ken Follett? Csak ezzel. A sikerben nagy szerepe van a kapcsolatnak.

Sokan, akik írók szeretnének lenni, választják az újságíró szakmát, mások pedig fordítva váltanak pályát. Neked mióta vannak írói ambícióid?

Én azért inkább úgy fogalmaznék, hogy regényíró. Nem szeretem magam oda sorolni, ahol nem vagyok, hiszen azért ez egy kommercionálisabb műfaj. Rengeteg dolgot szeretnék csinálni, mindig egy kicsit több ötletem, elképzelésem van, mint amit sikerül megvalósítanom. Elég régóta szeretnék egy ilyen regényt írni. Én egy olvasó ember vagyok, így sokat merítettem tévésként is. Amikor Ausztráliába sodródtam a műsor kapcsán, akkor órákat tudtam eltölteni ausztrál könyvesboltokban, olyan szekciókat nézegetni, ami csak Ausztráliában van, nem lehet kiolvasni más nemzetközi könyvekből, újságokból. Tehát sokat olvastam a világban, így fedeztem fel magamnak ezt a típusú akció regényt, amit én, mint olvasó imádok olvasni, így találkoztam azzal az öt-hat szerzővel is, akiket nagyon kedvelek.

Például?

Nagy kedvenceim Alex Berenson, John le Carré, Robert Littell. Alig várom, hogy megjelenjen az új könyvük, és amint tehetem el is olvasom mindet. Tehát már régóta akartam egy ilyen regényt írni, amiben a helyén vannak a magyar kapcsolódások, és ahogy haladtam előre az életemben, többször úgy éreztem, hogy minél több helyre járok a világban, minél több emberrel találkozom, minél több év telik el, annál komplexebb összefüggéseket értek meg. Most fedezek fel olyan dolgokat, amit a mondjuk, a harminckét éves Frei Tamás nem vett volna észre a világban körbe-körbe loholva. Valószínűleg ez az élet normál rendje. És ezeket a összefüggéseket el akarja mondani az ember, de a nézettség függő televízióban nincsen rá lehetőség, mert ott olyan szófűzéssel és szellemi tájékozottsággal kell beszélni, ami a legegyszerűbb nézőhöz is csorbítatlanul eljut. Például, ha azt mondod, hogy Kuala Lumpur, és mondjuk a másfél millió néződből kétszázezer nem tudja, hogy hol van, akkor ha nem mutatod meg nekik konkrétan egy térképen Magyarországról utazva, akkor ott elvesztetted ezeket a nézőket, és hirtelen a nézettséged is lezuhan. A tévézés egyik nagy dilemmája, hogy az egyszerűbb néző ne érezzen túl bonyolultnak, de a képzettebb, se tartsa bugyutának a műsorodat. Egy regénynél ez a probléma nem áll fenn, hiszen itt csak pár százezer olvasója van az embernek, és ha túl komplikáltnak érzi, akkor majd olvas valami mást. Végül már nagyon el akartam mondani ezt a történetet, arról, hogy Magyarország mennyire is független Oroszországtól, hogy a gáz hogy szövi át a világot, és, hogy mi is húzódik a háttérben. Forgattam erről a témáról egy Dossziét, amiből végül két epizód lett, mégis annyi mindenbe futottam bele Moszkvában, meg a Szibériai gázmezőkön, hogy úgy gondoltam e köré egy egész regényt lehetne fűzni.

Egy intelligens thriller megírása rengeteg kutatómunkával jár. Melyiket élvezted jobban, a kutatást, vagy a regény megírását?

Mindenképpen a kutatást! A következő könyvemben, A bankárban pont ebben a stádiumban vagyok, ez a legizgalmasabb és legszórakoztatóbb része a munkának. Ilyenkor még nem kell nagyon precíznek lenni, csak tájékozódsz, olvasol, a fantáziád még szabadra van engedve, csak a főbb pontokat keresem, gondolkodom, hogy a karakterek Jamaicába vagy éppen Buenos Airesbe utazzanak. Ahogy haladok előre a történetben, a dolog egyre sziszifuszibb lesz, el kell juttatni a történetet A pontból B pontba. A tévéműsorban is kutatni szerettem jobban. Becserkészni a riportalanyokat, megszervezni és fölvágóképezni az utazást, a forgatás már szinte csak kötelező munka volt ezek után. A előmunkát sokkal jobban élvezem most is, mint, amikor effektív írni kell. Bár imádok írni, azt nem lehet misztifikálni, napi nyolc óra kemény munka hónapokon át, míg az ember leírja azt a hatszáz oldalt. És ennek a műfajnak nagyon merev szabályai vannak. Egészen a szereplők leírásától, a ritmuson át a feszültségkeltésig, mind komoly szakmai disszertációk tárgya, fix szabályai vannak az „intelligens thrillerek” világában. Ebből is látszik, hogy a vége felé, már kevés az alkotói szabadságod, csak mozaikról-mozaikra föl kell építeni a megálmodott történetet.

Magyarországon is kezdenek elterjedni az Amerikában nagyon népszerű, „hogyan írjunk?” típusú könyvek. Te ilyenekbe belenéztél a munkád során?

Persze. Kétszer tanultam Amerikában, de a második tanulmányom kifejezetten ilyen típusú volt, drámastruktúra, karakter felépítés, ezeket tanultam, és hiszem, hogy ez egy szakma. Őszintén szólva újságíróként sem szerettem, ha azt mondták, hogy „Jaj, ez a Frei milyen tehetséges!”. Én azt szerettem, ha valaki szakmailag dicsérte meg a műsoromat, szakmai szemmel értette, hogy éppen mi történik. Emlékszem, hogy amikor ezt a broadcast egyetemet elvégeztem Amerikában, akkor a CBS tévéállomáson dolgoztam, a legutolsó kis helyi csatornánál, egy úgynevezett „Crime Unit„ műsorban, ahol lehallgattuk a rendőrség és a mentők frekvenciáját, és ha volt egy lövöldözés, vagy egy baleset, akkor próbáltunk előbb odaérni mindenkinél, ez egy kifejezetten bulváros blokk volt az esti híradó elején, megelőzve az embereket érintő politikai eseményeket. A másik végén meg ott van a riporter, aki Saddam Husseinnel készített interjút, és ő is ugyanabból a tankönyvből tanult mint a kis, vidéki csatorna riportere. Szóval bizonyos dolgokhoz érteni kell, de abban a hat hónapban, amikor legyártod a drámastruktúrát, és kitalálod, hogy Jamaicában vagy Argentínában játszódjon a történet, azt sehol nem írják meg neked. Segít, hogyha előtte ezeket a helyszíneket láttad, bejártad, sok ilyet olvastál, érzed, hogy mi működik, és mi nem. Arra tanított az élet, hogy olyat csinálj, amit szenvedélyesen szeretnél, tehát én ezt tényleg szerettem volna szenvedélyesen csinálni, és amit szeretsz csinálni azt biztos jobban csinálod, mint ami kötelező lenne. Nekem a tévében is sokszor az volt a dilemmám, hogy nagyon érdekeltek témák, de a televíziós agyam tudta, hogy mi érdekli a közönséget, hogy mit kéne csinálnom a magas nézettséghez. Ez annyira esetleg nem hozott lázba, de a tévécsatorna a magas nézettséget akarta tőled, és akkor oké, megcsináltad, de én láttam magamon, hogy ez a Frei Tamás, látszik, hogy nem érdekelte, nem is lett olyan jó, és a nézettség se lett olyan jó. És rájöttem, hogy azok a témák amik tényleg érdekeltek és beleástam magamat, és átsugárzott, hogy ezt a fickót érdekli a dolog, akkor még annak is jobb nézettsége lett, aminek a rajzasztalon kevesebb nézőt jósoltak. Tudom, hogy amit te tényleg szenvedélyesen szeretsz csinálni, azt a néző, az olvasó, vagy a vendéged a kávéházban, valahogy biztos le fogja venni. Ha csak pénzkeresetből akartam volna ilyet csinálni, akkor nem dolgoztam volna a könyvön két évig, hanem három hónap alatt összedobtam volna valamit, amit ugyanennyiért el lehetett volna adni, és akkor anyagilag is jobban jöttem volna ki belőle. Viszont most azt csinálom, amit szeretek!

Volt a Librivel egy közös kezdeményezésetek, a „Frei Könyvespolca”, amiben a Dossziét inspiráló riportkönyvek jelentek meg magyarul. A megmentő írásakor milyen könyvek voltak Frei könyvespolcán?

Én nagy e-book olvasó vagyok, és lenyűgözve látom, hogy milyen tempóval bővül az Amazonnak a Kindle verzióban elérhető könyvei, jelenleg körülbelül 500 000 könyvnél tartanak. Az ember letöltheti a könyv első húsz-harminc oldalát, és ha itt lenne az e-bookom, akkor megmutathatnám, hogy milyen sample-ök vannak rajta. Például annak a hölgynek a kémregénye, aki az MI5-nak, a belső elhárításnak volt az igazgatónője. Aztán ott van Alex Berenson új könyve, akinek imádom a helyszín érzékeltetését, a leírásait, tehát szinte szagolni tudom a leírt városokat, szinte érzem a levegő illatát. John le Carré új regényét, az Our kind of triator-t is szinte rögtön elolvastam. Nincsen benne annyi akciód, de a csörte jellegű párbeszédeket, ahogy vívnak a szavakkal, azt nagyon irigylem. Bob Woodwardnál a precíz, valósághű politikai érdekek, szerződések leírásával vagyok ugyanígy. Nem tudnék egy olyan írót mondani, akinek én a magyar változata akarnék lenni, hanem tetszenek dolgok innen-onnan. Ebben az értelemben ez egy melange, viszont szeretném, ha lenne rajta egy Frei Tamásra jellemző feltét. Nem másolni szeretnék, hanem megtalálni a saját nyelvezetemet, megközelítésemet és arányaimat. Ebben a könyvben az akció és a cselekmény pont fele-fele arányban van a párbeszédekkel és a szerelemmel, ilyen aránnyal én még nem találkoztam ezzel a műfajban, ezt éreztem magamra és Magyarországra szabottnak. Tehát ez ezért is egy Frei Tamás könyv.

Milyen felelősséggel jár az, hogy te az átlag magyar embernek olyan dolgokat, helyeket mutatsz meg, amiket amúgy sohasem látna?

Sokan szokták ezt kérdezni, akkor el is gondolkodom rajta, de gyorsan el is hessegetem a felelősség gondolatát. Amikor Argentínában voltam, akkor is mondták, hogy nem is értik melyik országban járt ez a Frei Tamás. Erre szoktam én mondani, hogy mindnyájan itt élünk Magyarországon, ugyan azt az országot látjuk, ugyanazt a miniszterelnököt, teljesen ellentétes irányból. Valaki szerint ma Magyarország az antidemokratikus pokol, mások szerint meg nemsokára eljön a Kánaán. A tévéműsorom záróéveiben is az volt a szlogenünk, hogy „Frei Tamás szemével a világ”. Van egy attitűdöm, amivel szemlélem a világot, és azt mondom el, ami megragad bennem. Turistaként is, hogy valaki a fővárosba megy, vagy vidékre, múzeumokat keres föl vagy a bevásárló utcát, ez mind teljesen más világ. Én így fogyasztok el egyes országokat és témákat, akinek ez tetszik, az olvassa el a könyvemet, nézze meg a műsoraimat, akinek meg nem jön be, az keressen magának valami mást. Egészen más dolgokat veszel így észre az országokból, mintha csak néhány helyen élsz, ezt nagyon jól tudom, mert másfél éve egy régiójának élek Európában, és olyan mélységekben kezdem ismerni, amiről nem is sejtettem semmit, amikor csak átszáguldottam rajta.

Aktívan jelen vagy a Facebookon, főhősödnek, Andrénak is saját oldala van. Szerinted mennyire fontos, hogy egy író jelen legyen a közösségi oldalakon?

Szerintem a közösségi média az minden szempontból fontos. Olyan visszajelzések jönnek elő, amiről pár éve még álmodni se mertünk volna. Régen a fókuszcsoportokból, közvélemény kutatásokból fele ennyire se tudtuk fölmérni az emberek véleményét. Most olyan merítési alap van, kétezer ember követi Frei Tamás hivatalos oldalát, akik nagyjából mind olvasták, vagy éppen olvassák a könyvet, és az ember közvetlenül megkérdezheti, hogy mi az ami tetszett nekik, és mi az ami mondjuk nem. Amikor jönnek dedikáltatni, akkor is van egy pár mondatos visszacsatolás, az segít, ha el akarsz adni egy terméket. Nem kell ezt túlmisztifikálni, hiszen a könyv is egy termék akárcsak a tévé, vagy a kávé. Nagyon élvezem a változatosságot, azt, hogy nem tudom hova fog kilyukadni a közösségi média. Játszom vele, a szó szoros értelmében, videókat, fényképeket rakok fel és megnézem, mit reagálnak rá az emberek.  Szeretném magam olyan fiatalnak érezni, hogy tudjam, hogy a közösségi média az életünk szerves része lesz, és érzem, hogy a technika egy óriási ugrás előtt áll. Ez a technika, ami pár év alatt kerekedett fölénk, egy Andrés hasonlattal élve, mesterlövész pontosságú találatokat lehet bevinni, amíg eddig sörétes puskával lőttünk, és reméltük, hogy eltalál valamit. Nézegettem, hogy melyik író, hogy áll a közösségi médiával, például Alex Berenson abszolót nincs jelen, pedig egy nálam fiatalabb fickó, viszont például Dan Brownnak ötvenezernél is több követője van. Én is még kísérletezem vele, tehát lehet, hogy egy év múlva azt mondom, hogy hiába van ötezer ember, aki rajta van, intenzív kommunikációt nem fogok folytatni, mert elvisz egy órát az életemből, hogy jól szórakoztassak én kétszáz embert, amit megteszek ugyanúgy ötvenezer emberrel a könyvben.

A megmentő sikere után nagyok lesznek az elvárások. Ez ösztönöz, vagy nehezíti A bankár megírását?

Nem, ösztönöz! Nagyon sok munkám volt az elmúlt két évben, ahhoz képest, amit a tévé és a kávéházak felemésztettek, és a végére nagyon elfáradtam. Úgy éreztem, hogy A megmentőnek nagyon-nagyon sikeresnek kell lennie, hogy megint belevágjak, és most, a dedikálások előtt sokat dolgoztam A bankáron, és a visszajelzések nagyon nagy lökést adtak a munkában. A tévénél nem szerettem a napi, meg heti műsorokat, mert ott nem tudtam elég mély lenni, ezért jött a Dosszié havonta. A gyártósoron egyszerre négy-öt műsor is volt, különböző munkafázisokban, egy műsort négy-öt hónapig alkottál, mégis havonta lement egy adás, másnap megvoltak a visszajelzések, a nézettségi adatok, és tudtad, hogy jó vagy rossz irányba haladsz. A magyar közönség érdeklődése állandóan változik, mire kíváncsiak, a világ melyik pontjára, abból is a közéletre, politikára, bulvárvilágra, könnyűségre, és az ember látja, hogy éppen mire van igény. A könyv írásánál viszont két évig mentem egy sötét alagútban. Hittem benne, hogy jó lesz, figyeltem a nemzetközi piacot, de a vége felé elég nagy volt a kétely, hogy biztos jó irányba meneteltem –e két évig a teljes sötétségben, ezért fölnagyítódott bennem, hogy milyen lesz a „nézettségi” index. Nagy szükségem volt erre, hogy egy vagy két évre újra visszabújjak az alagútba, és most már magabiztosabban haladok, mert legalább tudom, hogy jó az irány. Nagyon sok téma van a fejemben, és azt tanultam, hogy ha az ember nem csinál harmincöt évesen jobb műsort, mint harminc évesen, és negyvenévesen, mint harmincöt évesen, akkor valamit nem jól csinál. A könyvről is azt gondolom, hogy olyan nincs, hogy a második könyvem ne legyen jobb, mint az első. Mert tudom már, mi mindent kell jobban csinálni, és tapasztalatot is szereztem bőségesen. Tehát én azt szeretném, hogy a második könyv jobb legyen, mint az első, és a harmadik, még jobb, mint a második. Szerintem ez a dolgok normális rendje.

És André hány kötetig marad még?

Hát a következőben még mindenképpen, mert ha minden könyvben elölről kezded a karakterépítést, akkor az viszi a lapokat az akció, az izgalom, és a konspiráció elől. Ha nem telnek meg élettel a karakterek, nincs múltjuk, meg nem ismered őket, nem tudsz velük együtt érezni, nem hús vér emberek. Ebben a könyvben, nagyon sok ment rá, hogy ez megtörténjen, teljesen érthető, ha viszed tovább ezeket a szereplőket. Aztán van egy pillanat, a harmadik-negyedik, amikor már még egy bőrt nem lehet lehúzni Harry Potteről, vagy Jason Bourneról, vagy Jack Bauerről.

A kávéházi kultúra nagyrészt kihalt Magyarországon, a hétköznapi emberek nagy része csak a márkanévvel nyakon öntött instant kávét issza. Te mikor szerettél bele az igazi kávéba?

Az ember a kávéültetvényeken szeret bele a kávéba, én egyébként Kolumbiában fedeztem fel a kávét, még nem is tévés, hanem rádiótudósító voltam, a kilencvenes évek elején még a nagy kábítószer háború dúlt az országban. Akkor jártam először kávéültetvényen, akkor kóstoltam meg először, hogy milyen egy frissen pörkölt, őrölt kávéból a kávé, ahhoz képest a fűrészporhoz, amit iszunk. Egyre kíváncsibb és érzékenyebb lettem rá, kicsit haladsz előre a korban, és előjönnek az embernek ezek a gourmandkodásai, meg az élet finomságainak élvezete. Jártam a világot, és egy idő után mindenhol az érdekes kávékat kerestem, aztán láttam az idehaza lepusztult kávé világot, mint, ahogy lepusztult a bor és sok minden nálunk a negyven év alatt. Ahogy a bor világa kezd újjáéledni, a magyar fogyasztók kezdenek érteni hozzá, sokkal jobban, mint mondjuk tíz éve. Ez egy nagyon tudatos erőfeszítés, a bortermelők részéről, viszont a kávéban meg olyan sok minden nem történt. És akkor gondoljuk néhányan, hogy nem csak az automata kávégép van, mint ahogy a nyugati világban sem csak az van. Van egy réteg, akik élvezni fogja, világbajnokságot rendeznek a barristáknak, új recepteket találnak ki, például, hogy milyen lesz a karibi kávé, ha dohánylevélen át főzik le. Olyan ízek jönnek elő, amiből lehet tudni, hogy melyik ország, melyik ültetvényéről és ott melyik termelőtől jönnek a kávé szemek, ugyanúgy, mint a borban, hogy Tokaj, Eger, vagy éppen Bordeaux dűlőiről jön a szőlő. Rabul ejtett, szenvedélyem lett, és próbáltam belőle olyan üzletet csinálni, hogy a kávézóimban az emberek átérezzék ugyanezt. Jót tesz, ha az ember sokat jár a világban és fölfedez olyan összefüggéseket, amiket Magyarországon nem lehet. Mi nagyon újszerűek voltunk, hogy a Librivel együttműködtünk, van tizenegynéhány kávézónk, ebből négy van könyvesboltban, de ez ugyanaz, mint a világ nagy könyvesboltjaiban. Jól megfér a könyv és a kávé együtt. A könyvesbolt leválogat egy olyan réteget, aki nyitottabb lesz a cizelláltságokra. Van egy barátom, akivel a kávézót csináljuk, és évek óta rágja a fülemet, hogy „Tamás, eljövök hozzád, a konyhádba, te mindig szenvedélyesen mutogatod a világ különböző felén vásárolt zöld kávékat” - mert én otthon pörkölök minden reggel, egy kis pörkölő géppel – és amikor ezt ilyen szenvedéllyel csinálod, akkor miért nem ugrunk egy nagyot, és vágunk ebbe bele?

A gourmand újságírók gyakran karolnak föl különféle gasztronómiai ágazatokat, és írnak róla könyvet. Te gondolkodsz kávés könyvön?

Nem igazán. Mi kávé lapot adunk ki nagyon intenzíven, kéthavonta egy számot. A fogyasztók tudati formálását nem úgy gondolom, hogy kiadunk egy kávékönyvet, mert egyelőre a kávé ott tart, hogy megérttesd az emberekkel, hogy a kávé is dűlőkről és termőterületekről származik, mint a bor, és még korai lenne őket ezen belül is orientálni. Ha azt már mind értik, és mind kíváncsiak, akkor kell segíteni őket, hogy az etióp sidamo abban különbözik az kolumbiai supremo-tól, hogy. Egyelőre sok kicsi üzenetet kell küldeni, nem egy nagyot.

Tervezed folytatni a Dossziét valamikor, miután megírtál pár regényt, vagy ezt örökre bezártad magad mögött?

Nem tudom. Nagyon szerettem televíziózni, de ezt most nagyon szeretem csinálni. Sok évet tettem a tévézésbe, hogy jól megtanuljam. Én soha nem mondtam olyat, hogy nekem elegem van a televíziózásból, és soha többé nem akarok tévézni. Most rabul ejtett valami más. Nem tudom. Most nem látok Magyarországon olyat a tévében, ami nagyon lázba hozna, most a könyv nyer. De, hogy ez így lesz e három év múlva, azt nem tudom.

Köszönöm szépen az interjút!

Nagyon szívesen!

A fotók forrásai: Frei Tamás Facebook oldala, ELITE Magazin. Köszönjük nekik!