A Trónok harca újra fölélesztette a reményt, hogy egy fantasynek nem kell egy sablonos jó-rossz küzdelmének lennie valami mitikus sosem volt tájon, hanem igenis egy olyan élő műfaj ma is, ahol minden szereplőt valós célok és érzelmek mozgatnak, ahol a gyengébb általában pofára esik, az erős pedig könyörtelenül beletiporja a sárba – ahogy az a való világban is történik. George R. R. Martin A tűz és jég dala regényuniverzumában nincsen előre kitenyésztett sötét oldal, vulkáni hamuval borított, sötét mordori vidék érzelemmentes elemi gonoszsága helyett kaptunk egy rakás nemesi családot, akik Westeros szigetének uralmáért vívják csatáikat, és mindük magáénak érzi az igazságot, és a Vastrónt, aztán döntse el mindenki, hogy kinek drukkol és kit kíván a pokolba a kitalált történelem legnagyobb és legvéresebb háborújában.
Míg a nyitó regényben még csak ismerkedtünk ezzel a véres, és új világgal, addig a beszédes című második rész, a Királyok csatája már tényleg belecsap a történet közepébe. Az előző uralkodó, Robert Baratheon király halála után Cersei királyné félrelépéséből született fia, a sunyi és tenyérbe mászó Joffrey ült a trónra, amin fölháborodva négy másik férfiú is királynak nevezi ki magát, a halott király két testvére Stannis és Renly, a keményfejű vas-szigeteki úr, Balon Greyjoy, és az apja haláláért bosszút követelő Robb Stark is kitűzi a harci lobogót. A történet fő vonalát a sziget középső részén vívott harcok és intrikák adják, amelyek nagyszerűen viszik tovább az első regény karaktereit, megfelelően csavarva egyet a helyzeten, például a vérfertőző Jaime ezúttal a Starkok fogságban tengeti napjait és kard helyett csak a nyelvét forgathatja, addig a másik, semmivel sem erkölcsösebb Lannister, Tyrion, aki már a Király Segítőjeként osztja az elmés beszólásokat, és a vár ostrománál bizonyíthatja, hogy kis termete ellenére ő is egy vérbeli oroszlán. A háborúskodó Stark család tagjai adják a történet nagy részét, a Stark anyuka, lányos és fiúk szinte mind saját fejezetszálakat kapnak, viszont melléjük érkező két új hang is nagyon erős az új regényben, az öntudatra ébredő Theon Greyjoy és a hagymalovagnak is nevezett Ser Davos, aki által Stannis Baratheon udvarába is betekintést nyerünk. Két „külső” helyszínen a lehető legizgalmasabb résznél fejeződött be az első kötet, így leginkább ezektől vártuk a legnagyobb dobbantást, és többé-kevésbé be is váltották a hozzájuk fűzött reményeket. Az Éjjeli Őrség kivonul a fekete várból, hogy Havas Jonnal soraiban a Falon túl a mozgolódó vadak nyomára leljen. Amit érdemes kiemelni, hogy a könyv ezen szála magasan veri az HBO sorozatot, a szavakkal megteremtett fagyos, ősi spiritualitással töltött világ teljesen elvarázsolja az olvasót titokzatosságával, ez valahogy nem jött át a havas képkockákból. Az utolsó történet szál a keleti kontinensen folytatja Daenerys Targaryen, a sárkányok újdonsült anyjának reménytelen útját, akit maroknyi megmaradt emberével hosszú reménytelen vándorlás után érkezik el a gazdag kereskedő városba, Quarth-ba, ahol a várost vezető tanács és a rejtélyes Halhatatlanok is a növekvő sárkányok miatt fogadják a törékenynek már egy csöppet sem nevezhető királylányt. Merész húzás volt Martintól, hogy az előző regényben megözvegyítette a khaleesit, hiszen a vademberek erőskezű urának és a letűnt uralkodóház utolsó sarjának kapcsolatában még több kötetre elég potenciál lett volna, mégis bebizonyosodott, hogy az önállósodott Daenarys még mindig a történet egyik legerősebb karaktere.
Akik hozzám hasonlóan a tévésorozattal párhuzamosan olvassák a Királyok csatáját, azok kedvéért mondanám, hogy amellett, hogy természetesen az eredeti és a feldolgozás több helyen is, nem is oly kis dolgokban eltér, viszont több szálnál a filmváltozat átszaladt a harmadik kötet történéseire, viszont akadt olyan is, ami lemaradt. Mindent összevetve azonban a HBO sorozat még mindig egy nagyon erős adaptációja a A tűz és jég dalának, sok helyen olyan díszletekkel és látvánnyal, amit eddig csak nagy költségvetésű moziktól szoktunk meg – persze itt főként Királyvár lélegzetelállító ostromára gondolok, amelyre egy egész epizód jutott a sorozatban. A végig maximális hőfokon égő történetet ezúttal is a legizgalmasabb ponton szakította meg a szerző, szerencsére, nekünk, akik utólag csatlakoztunk, nem kell átélnünk a George R. R. Martin munkamódszeréhez hozzátartozó, két kötet közti idegtépő várakozást, hiszen már vár minket a terjedelmes folytatás, a Kardok vihara, és két további vaskos epizód. Az eddigi sorozattal párhuzamos olvasással ezúttal biztosan fölhagyok, hiszen a producerek úgy döntöttek, hogy az utóbbi időben oly népszerű fogással élve kettészakítják a harmadik regényt és a 2013-as és 2014-es években tűzik műsorra. Aki pedig egyszer belekóstolt a A tűz és jég dalába, az nem tud megállni, (és már szinte azon kezdek aggódni, hogy ha beérem a történetet, hogy fogom kibírni az utolsó két kötet megjelenését) hiszen Martinnak köszönhetően a fantasy műfaj újjáéledt, és tökösebb, mint valaha!
A könyvért köszönet az Alexandra Kiadónak!
