Ha már az irodalmi Nobel-díj kiosztása kapcsán felmerültek párhuzamos történetek, én is szeretnék megosztani egy effajta tapasztalást, amit két merőben különböző könyv elolvasása után éreztem. Biztos nektek is volt már olyan érzésetek, amikor megnéztetek két (vagy több) filmet, hallgattatok meg zeneszámokat, hogy azok valamiért kiegészítik egymást, és összetartoznak a fejetekben, bármennyire is üssön el történetük egymástól. Ezúttal egy amerikai és egy magyar szerző könyvéről van szó, az előbbi ’98-ban jelent meg eredetileg (magyarul 2005-ben) a másik pedig csak idén. Az egyik egy sorozat első darabja, míg a másik egy regényfolyam befejező kötete. Az egyik a valós magyar múltban, míg a másik a fiktív orosz jövőben játszódik. Akkor mi lehet köztük a közös vonás? Az, hogy két olyan bitang jó krimivel van dolgunk, amelyek bebizonyították, hogy a gyilkosok felkutatásáról szóló könyveknek nem kell az utcai ponyván sorakozniuk, mert sokkal többet tudnak, mint hogy egy piperkőc vagy vasöklű detektívvel sablonos fordulatokat durrogtatni minden fejezet végén.

Mindkét művet az Agave túrta elő, majd adta ki nekünk, ez is bizonyítja, hogy a skandináv krimikben fuldokló műfajban rájuk a leginkább érdemes odafigyelnünk. A Monstrum Donald James Vadim-trilógilógiájának nyitó darabja, amelyben egy alternatív orosz történelmi diorámába csöppenünk, ahol senki nem akarta békésen átadni a Szovjetunió hatalmát a nyugati demokráciának, helyette anarchisták és nacionalisták sodorták véres polgárháborúba az országot. A látszólagos enyhülést a titkosrendőrség, a Cseka vezetője, Koba tábornok hozta a békére áhítozó nemzetnek, ebbe a romok közül előbújó, reményekkel teli Oroszországba csöppenünk be Konsztantyin Vadim felügyelővel, akit váratlanul Moszkvába rendelnek, hogy egy brutális sorozatgyilkos utáni hajtóvadászatot vezesse. A nyomozás a brutális és emberfeletti szörny után teljesen elkeseredett, közben azonban megismerkedhetünk a James által felépített világgal, ami bár kitalált, mégis sokban idézi a cári, majd a kommunista diktatúra éveit, a hangulata egyszerre rusztikus és kemény, idézi a paranoiás hidegháború éveit és az évezredes, sokszor misztikus orosz mitológiát. Vadim életét átszövik a polgárháború borzalmai, viszont kényszerű reményekkel is tele van, ettől lesz igazán szerethető hősünk. Hasonló, akár csak Gordon Zsigmond, akivel ha minden igaz a mostani regényben találkozhattunk utoljára.

A magyar krimi műfajának újrateremtőjeként is aposztrofált Kondor Vilmos az idei Könyvhétre megjelenő Budapest Novemberben-el a Bűnös Budapest ciklusának végére érkezett (már ami a kronológiát és a regényeket illeti, ugyanis a könnyes búcsú ellenére az író elmondása szerint novellákban még találkozni fogunk Gordon Zsigmonddal és más karakterekkel). Az amerikai noir kultúra legmeghatározóbb főhőseire emlékeztető zsurnaliszta kalandjaiban már végigjárta Budapest utcáin a XX. századi magyar történelem legmeghatározóbb korszakait, a Horthy-kortól a világháborún át a megszülető szocializmusig és közben nyomozott, mert egyszerűen így érezte helyesnek. A regényfolyam záró kötete szokás szerint egy meghatározó történelmi évbe, 1956-ba kalauzol el bennünket, hogy egy eset földerítése közben egy színes-szagos tablón mutassa meg nekünk a forradalom lángoló napjait. A gyilkos kutatása ezúttal egy személyes hangvételt kap, hiszen egy bécsi hullaházból előkerülő fiatal lánynál Gordon és Krisztina fogadott lánya Gellért Emma útlevelét találják meg, viszont hogy a veszélyes társaságba kerülő lányt megtalálják vissza kell térniük a magyar fővárosba, ahol október végén valami sosem látott kezd kibontakozni.

A nyomozás mindkét esetben terápia a történelemmel szemben. Amikor nincs befolyásunk a világ alakulása fölött, akkor is tennünk kell valamit. Nem állhatunk a tankok elé egymagunk, hisz a változás szele egy pillanat alatt sodorna magával, így megtesszük, amit tudunk. Vadim és Gordon pedig nyomozni tudnak, és körmük szakadtáig küzdenek az igazságért, mert nem tehetnek mást. Egy mesteri krimihez pedig édeskevés már egy rejtély, gyanúsítottakkal és indítékokkal, nyomok és ádáz hajsza, mára a krimi sokkal inkább egy világ megidézéséről szó. Legyen egy valós vagy alternatív történelmi kor, egy város vagy vidék, a krimi akkor jó, ha magába szippant, egy másik világba rántanak minket hősei, és az utolsó lap után is szívünk szerint visszatérnénk, hogy akár nyomozás után kövessük hőseink életét. Gordon Zsigmond jövőjét homály fedi, ha hihetünk Kondornak, ezentúl csak ’56 előtti évek Budapestjéről fog írni novelláiban, Konsztantyin Vadim felügyelő viszont még két kötetben is visszatér az alternatív orosz jövőbe. Párhuzamosak ezek a történetek? Nekem igen, de egyezzünk meg annyiban, hogy a krimi műfajának két mesterművével van dolgunk.

A könyveket köszönjük az Agave Könyvkiadónak!