(Egy) Meghalt EP. Rossz kezdőmondat, de igaz. Barokk kastélyban a főúr betegágya köré gyűlnek (nekrológ-vezérek), egyesével járulnak uruk színe elé, megcsókolják sápadt kezén a gyűrűt, laza Kőszívű-parafrázis. Könnyebb úgy, ha az ember együtt vacsorázott, neadjisten nyaralt EP-vel, volt hozzá egy jó szava, beleírta nevét könnyű betűivel egy kötetbe, megsimította az illető vállát a Könyvhéten, hogy menjen már arrébb az útból, az ég áldja meg! Én (én! én!) csak kevesebbet tudok adni most. Nem is kevesebbet: mást. Azt, hogy ha valaki kezébe vesz egy Esterházy kötetet és olvasni kezd -  erővel, áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül, ahogy illik -, akkor tudja, hogy mivel áll szemben: mással.

(Más) Bevezetés az Esterházyba. Bevezetés - tehát ennek kell elsőül érkeznie. Tévedésben él az olvasó, szigorú hangok ringatták és ő elhitte, hogy az irodalom: történet (most írjuk külön, hisz egyben már úgyis megvolt jópár sorral ezelőtt), vagy még súlyosabban: történelem. (Gyí, pej lovam, de már csukhatjuk is be a huzatos XVII. századot, itt egy másik Esterházyval állunk szemben). Rá vagyunk szoktatva, hogy a szó csak tégla, ami a háznak, a történetnek van alárendelve, csak a tervek szerint épülhet a kastély vagy a Kádár-kocka. EP eldobja ezeket a terveket, vagy sokkal inkább hajtogat belőlük valami egészen mást, miközben gyűjtöget, mindent mindenhonnan, magasról, mélyről, kéz a kézben jár Wittgenstein a bazdmeggel (pardon az úri olvasóktól, de ide még egyszer vissza fogunk kanyarodni). EP ezeket a leleteket illesztgeti, csiszolja, és épít, de nem házat, ez az, ami annyira zavarbaejtő egy építőmestertől. Akik visszarettennek Esterházy könyveitől, azok pontosan olyanok, mint a dühös megrendelők: nem ezt vártuk. Hol a házunk? Hol a történetünk? Na, az nincs, vagy talán csak egy része mondható annak, kis tető az eső elől, meg talán egy ablak, ahonnan kinézhetünk a bent érzésével a szívünkben. Mégis, ha elkezdjük nézegetni ezt a lakásra alkalmatlan felépítményt, akkor elkezdjük észrevenni a szépségeit. Hogy ez a tégla itt például a Csárdáskirálynő díszleteiből lett kiemelve, emez itt meg Hrabal egyik kocsmájának falában szívta magába a füstöt, az alatt a kandeláber alatt meg Esti Kornél sétált el egy hajnalon. Azt látjuk, hogy minden egyes építőelemre ugyanannyi fény vetül, egyik mondat sem kevésbé fontos a másiknál, egyiket sem fedi el egy csúcspont, egy autósüldözés vagy egy bombanő (még ha ezek egyike sem hiányzik az EP-toposzból). De azt se mondhatjuk, hogy cserébe egy sziklaszilárd felépítménnyel állunk szemben (Péterem, rád építem egyházam), hiszen egy jó EP-szöveg sok helyen billeg. Hogy értsük (bevezetés), csak próbáljuk meg egy tisztességes magyar mondatba beleírni azt a szót, hogy pina! Vagy hogy bazdmeg. (innentől nyugi lesz, nyugi) Ugye érezzük? Nem áll meg, nem is borul: billeg. Nem úgy viselkedik, ahogy azt a szó-tan (ál-geometria) elvárná. Ez a mozgás, ez a fürgeség olyan szokatlan a sokszor lomha irodalomban, hogy míg mi csak tátogunk a középpályánál, addig EP már három csellel túljutott mindenkin, mint Puskás - lő, aztán, hogy gól-e, az már édesmindegy, mi már látjuk, hogy itt nagy fociról van szó. Lehet azt mondani, hogy EP a tökéletes magyartanár, akinek hatására az ember végigbújja a világirodalmat, de szerintem az erénye ennél sokkal nagyobb: aki EP-t olvas, az tudja, hogy az irodalom nem az elbeszélés (mely, mint tudjuk, nehéz), hanem az irodalom maga a nyelv. A legcsodásabb emberi alkotás, mely képes bármit megjeleníteni (minden), miközben egy-egy szónak csak megszokott használata van, ezer viszonylagos jelentéssel, így mégsem tekinthetünk rá valóságként (semmi). A nyelv az nyelv. Be lettünk vezetve.

(Egy) Nem főurat temetünk, nem is apát. Bátyánk Kosztolányi. Péter sokkal inkább egy csodálatos nagybácsi. Bár nem tudom, milyen is a valóságban egy férfi ezen a poszton (jól ível-e?), szörnyű nagybácsikkal áldott meg a sors. Nem is szörnyűek, csak laposak, nincs meg bennük az a mozgás, az, hogy befutják a pálya túloldalát, azt a térfelet, ahova apánk nem ér már el. Hiányzik belőlük ez a másképp csinálás. Esterházy cicázik velünk, ugrat, majd elröhögi magát és kabátzsebéből távoli vidékről hozott ajándékot varázsol elő, miközben egyre csak mesél és mesél, mi meg nem tudunk betelni a történeteivel. Bármelyik könyvét ütjük is föl, EP kézenfogva vezet minket egy eddig ismeretlen világba, mindig újabb és újabb kaland ígérete, amikor vidám hangját meghalljuk a kapunk felől.

Viszont most már nem tér haza többé az Utazó. Örökre elveszett a szövegben, de mi még itt járunk a nyomában. Egünkről lehullott az Esthajnal. Üdv néked édes Péter! Pápistának lenni volna most jó, semmi szomorúság, csak bízni, bízni az Úrban.

Dragomán György egy igazi álompályán van, mindenki árgus szemmel figyeli lépéseit, minden újabb könyve óriási figyelmet kap idehaza és a nemzetközi sajtóban. Kajánul mosolyodom el, amolyan „én megmondtam” módon, pedig én is csak A fehér királlyal kapcsolódtam be a szerző munkásságába – be kell vallanom, itt és most, hogy ez volt az egyik első fontos, kortárs irodalmi élményem, még a gimnáziumban. (Azóta ott már tanítják is, fél éves projektfeladat középpontja, ennyit változott a világ – jó az irány.) Ezt követően jött a nagy csend, amikor csak újabb külföldi fordítások kapcsán került elő a szerző neve, mígnem tavaly megérkezett a Máglya, és immáron érett olvasóként újra úgy érezhettem, hogy nem hiába ajánlottam én mindenkinek az írót és könyveit. A "nagy csend" azonban nem csak az első regényről szólt. Dragomán rendületlenül posztolgatta a novelláit honlapján, megjelent itt-ott pár írás, de a novella nem egy nagyot robbanó műfaj. Önmagában csak egy petárda, felrepül, csattan a végén, és ha elég jó, akkor a füstjével játszanak az utcalámpák még emlékeinkben. Egy novelláskötet már más kérdés, hisz ott már tűzijátékot kell komponálni, sok robbanást szépen elrendezni, össze kell kapaszkodniuk, csak így tudnak igazán hatásosak lenni.

Dragomán – túlnyomórészt – ezeket a köztes időben írt novellákat gyűjtötte össze az Oroszlánkórusban, a közös motívumnak pedig a zene témáját választotta. Ez egy óriási vállalás, hiszen a zene egy olyan dolog, ami nem magyaráz, nem beszél, nem értelmez, csak sodródik, intuitíve keresi meg, hogy kell mozogni, merre visz a dallam. Egy olyan emberfeletti dolog, amit még a költészet is csak nehezen (és sokszor rettentő izzadtságszagúan) tud irodalommá desztillálni, a prózában pedig még kisebb a siker aránya.

A szerző azonban nem magát a zenélést próbálja megfejteni – s milyen jól teszi –, hanem belemerül abba az érzésbe, amit a zenehallgatás jelent számára, ebbe a természetfeletti, bizsergető érzésbe, és olyan dolgokat keres, melyeket hozzá tud kapcsolni. És hol találja meg ezeket? Nem nagy meglepetés A fehér király és a Máglya után: a gyermekkorban. Írásaiból kitűnik, hogy akárcsak Móricz, Dragomán is azt vallja, hogy az emberrel minden igazán fontos a felnőtté válása előtt történik. Bizonyára mindenkiben egy olyan világként él a gyermekkora, mint egy elérhetetlen, selyemfényű aranykoré, ahova azonban visszatérni lehetetlen. Ugyan megpróbálhatjuk újra megközelíteni, de a felnőttek nyelve már a tudásé, ennek segítségével akarunk mindent látni - átlátni. Ezzel itt azonban semmit nem érünk el, óriás lábunk és kezünk felborít és lever mindent, amikor megpróbáljuk megtalálni a racionalitás fogását a gyermekkor varázsán. És ahogy EP Istenben és hazában verhetetlen, úgy Dragomán a gyerekkorban van nagyon otthon, mert ismeri az időben visszavezető útvonal buktatóit, épp ezért intuitívan, gyermekbőrbe bújva dolgozik – emlékezzünk csak vissza a Máglyára, ahol nem csupán közel kerültünk Emmához, hanem rögtön a kislány testébe, nem csak a szemén, de egész fizikai lényén keresztül éltük meg a történetet.

Más helyek, más tárgyak, más ünneplő, más kép lógott a falon, szánkban más édesség olvadozott – mármint Dragománnak meg nekem –, mégis, amikor gyerekhangon ír, akkor azt az érzést kapom tőle, amit szinte senkitől: a saját gyermekkoromat körüllengő mágiát. Ugyanez történt a Sráckor esetében: egy másik kontinensen forog, mégis ugyanolyan az összekacsintás – ugyanazt éltük meg, ugyanúgy emlékszünk vissza az óceán két oldalán. Úgy látszik, ezek univerzális dolgok, ám csak kevesen tudják sértetlen valójában közvetíteni ezt a csodát. Ugyanez a helyzet a zenével. Dragomán ugyanúgy nyúl a zenéhez, mint a gyerekkorhoz, és működik: a szerző Vergiliusként vezet bennünket, testből testbe szállunk, velük együtt mozgunk, érzünk, az ő fülükkel halljuk a különféle dallamokat. A kötetben természetesen nem csupán gyermekhősöket kapunk elbeszélőül, mégis valahogy ezek a szereplők is gyermekként gondolkodnak, úgy nézik a világot – legyen szó a házat elbontó bunyózó munkásokról (Medvetánc), a bazdmegoló Judas rajongóról (Hevimetál) vagy az utcai zavargásokban sodródó művészettörténész hölgyről (A rendszer és ellenségei).

Viszont ez az utazási forma nagyon fárasztó, és könnyen elhasználódik. Ha sokat ugrálunk, egyik karakterből reinkarnálódunk a másikba, ha egymás után olvasnánk az Oroszlánkórus novelláit, akkor egy idő után idegennek éreznénk a bőrünkön az újabb főhőst. Azt mondanám, hogy Dragomán nagyon jól csinálja, amit kell, de egy efféle novellaválogatás túl sok, nem lehet igazán belemerülni és rácsodálkozni mindenre, mint egy novellafüzér vagy egy regény egyetlen főhőse esetén. Ha zene lenne, akkor egy novellát végigtörölnénk szarvasbőrrel, feltennénk a lejátszóra és meghallgatnánk tízszer egymás után, és ott szólhatna a fejünkben napokig. De ha egyszerre hallgatnánk meg az egész „albumot”, akkor a ritmusok összeütköznének, kioltanák egymást. Elcsépelt a bonbon hasonlat a novellák olvasására, de itt azért kell mégis elővennünk, mert az Oroszlánkórus esetén is a mérték a lényeg: egyszerre maximum egyet-kettőt olvassunk el, azután tegyük félre, s így biztosan lesz majd kedvünk tovább hallgatni az oroszlánok üvöltő kórusát.

A könyvért köszönet a Magvető kiadónak!

Cserna-Szabó Andrást sokszor tartják Krúdy örökösének, amikor pedig pusztákra tévednek hősei, elkerülhetetlen, hogy Tarantino nevét emlegessék. Most megjelent Sömmi című kisregényében Rózsa Sándor históriájának ered a nyomába.

Mindenekelőtt meg köll vallanunk vétkeinket. Régóta olvasom Cserna-Szabót, és kár is lenne tagadni, hogy mindig széles vigyorral vetem bele magam a könyveibe. Ismerem már annyira, hogy tudom – legyen szó groteszk novelláról, gasztro esszéről vagy az utóbbi időben már őrült sodrású regényekről –, hogy ő is ugyanilyen vigyorral írja ezeket, mert lapról-lapra érezni, sugárzik a soraiból, hogy élvezi, amit csinál. Örömmel kevergeti a szavakból csíkokra vágott pacalt, mint Krúdy, pátosszal tudósít nekünk a másnaposságról, mint Hunter S. Thompson, és – na, most figyeljenek – olyan beleéléssel ír le karddal vérengző jeleneteket, mint Tarantino. És itt jön a mi bűnünk, a zsurnaliszták átka, hogy imádunk hasonlítani, egyszerűsíteni, azt mondani mindenre, hogy „valaminek a valamije” („a magyarok Harry Pottere”, az „értelmiségiek Da Vinci-kódja”). Így kapta a nyakába Cserna-Szabó is, hogy ő a „modern Krúdy”, meg a „magyar Tarantino”. Ez persze dicséret, ki ne akarna ilyen elit klubokba tartozni – mégis, elveszi azt, ami Cserna-Szabónak kijár: azt, hogy ő nem csak egy árnyék a nagyok reflektorfényében, nem csak egy szentesi gipszmásolat, hanem egy olyan hang a kortárs irodalomban már másfél évtizede, aki megérdemli, hogy ne úgy hivatkozzunk új regényére, mint egy „Tarantino-s betyár westernre”, hanem mint egy ízig-vérig Cserna Bandis történetre.

A Sömmi cirka 200 évvel repít vissza minket a történelemben, mégis ugyanazok a könyv világának mozgatórugói, mint egy modern Cserna történetnek: férfiak férfiak ellen, férfiak nők ellen, férfiak ételek ellen, férfiak a világ ellen. Rózsa Sándor születésekor jelen volt maga az Ördög is, ezzel megpecsételve, hogy nem élhet mindennapi életet: a hűséges fegyvertárs elbeszélésében elénk tárt történet egyszerre küzdelem a pandúrok seregével és a természetfelettivel. És épp ezért kell elfelejtenünk Tarantino-t egy életre, mert Csernánál a forró pusztaságot nem csak az erőszak és az igazság ígérete népesíti be, hanem a földiekkel cicázó túlvilági hatalmak mesterkedése is, ami igazi mítosszá emeli Rózsa Sándor történetét – nem hiába énekelték meg életét már annyian a magyar irodalomban.

Cserna-Szabónak a Sömmi érezhetően nem több, mint egy laza ujjgyakorlat: könnyedén mozog az Alföldön térben és időben, élvezettel jár utána a legendáknak, fordította őket úgy, hogy szépen illeszkedjenek, vérengzett, ahol vérengzeni kellett, és a nőorvos papájától is kitudakolta a császármetszés mikéntjét, hiszen ezt is meg kell írnia valakinek. A bekezdésnyi mondatok sodornak, egy délután alatt végére lehet érni a kalandnak, és a befejezés is tartogat meglepetéseket. Talán csak szaftból volt a szokottnál kevesebb.

A könyvért köszönet a Magvető kiadónak!

Fotó: Révai Sára (via Facebook)

Új természetírások – ez az alcíme Kollár-Klemencz László első könyvének, akit a legtöbben a Kistehénből, a Budapest Bárból, esetleg a Rájátszásból ismerhetnek. Ismerhetnek, ebből is látszik, hogy nekem épp hogy csak ismerősen cseng a Miért távolodnak a dolgok? szerzőjének neve. Számomra sokkal inkább az alcím volt a csábító: új természetírások. Mert nemhogy a közelmúltban, de már régóta hiányzik a természet a kortárs irodalomból. Jött a posztmodern irtás, ahol a történettel együtt vége lett a szemlélődésnek is, fejszék suhogtak, dőltek sorra a nyírek és platánok, lángolt a vadvirágos rét, az állatokat levágták, majd azokat is tűzre vetették (ennek ugyan felcsapott az illata és felébresztette a jó orrú gasztro-írókat, Cserna Bandi és Fehér Béla fakanala lendül), jó ideig csend honolt. A kihalt vidéken posztmodern hősök és antihősök bolyonganak, de a természet csak bennük létezik, csak a hangulatuk tükröződése, semmi más. A Miért távolodnak a dolgok? főhőse, Toszka ebbe a rég nem látott világba tér vissza, Budapestről érkezik, a szentendrei HÉV-en zötykölődik, ízig-vérig városi. Mégis úgy dönt, hogy érezni akarja a hideget, érezni akarja a meleget, kezével a komposztot túrná, lábát a Dunába lógatná.

A kötet novellái összemosódnak, minden Toszka körül forog, róla szól. Erről a régi-új emberről, aki egyszerre él a modern világban, mégis közben a létfenntartás eszközeit forgatja a kezében, fát vág, kecskét legeltet, hízót vásárol, a Szentendre melletti határvidéket járja. Közelebb akar kerülni a természethez, ezt mégsem a rousseau-i társadalomtól való távolodásként éli meg, hanem sokkal inkább közelíteni szeretne: közelebb a természethez és közelebb a természettel együtt élő emberekhez. Emberekhez, akik fontosak számára. Ha egy pillanatig is kétséges lenne, hogy Toszka mennyire közel áll Kollár-Klemenczhez, akkor elég, ha csak szétnézünk az író szentendrei háza táján (ahogy azt Till Attila tette a Propaganda műsorában), és a novelláskötet díszleteivel találjuk szembe magunkat. A novellák is sokszor naplószerűek, csúcspont nélküli, békés napok leírásai, ahol azonban mégis azt érezzük, hogy történt valami. Sokszor nem biztos, hogy valami kézzelfogható, nem biztos, hogy valami fontos, de valami történt, amit meg kell örökíteni Toszka füzetébe. Ezek mellett vannak olyan írások, melyek jobban konstruáltak, jobban le lettek kerekítve, könnyebb kezünkbe venni, mint egy-egy hosszabb, lassabb tempójú írást.

A borítót és a kiadást sem szabad szó nélkül hagynunk, mert míg a védőborító sokak szerint extrém a farakáson meztelenül görnyedő szerzővel, addig ez alatt egy szép, sárgás árnyalatú könyvecske rejtőzik, ami akárcsak egy kis természetbúvár kalauz, sejteti, miről is van itt szó valójában. Én magam mindkettőt telitalálatnak gondolom, ami sokat hozzátesz ahhoz, hogy olyan emberekhez jusson el a kötet, akiknek valójában szánta a szerző.

A Miért távolodnak a dolgok? egy nagyon fontos lépést tett: hosszas hallgatás után újra a természet felé fordult, és elvitt minket oda, ahol az emberek tudnak – mit tudnak, szeretnek! – együtt élni a természettel. A dolgok távolodnak, az univerzum tágul, és azt mondják, az emberi kapcsolatok hálója is egyre jobban feszül. Mégis, itt a város és a vidék határán, közel a földhöz a városi ember talál valamit. Nem vagyok benne biztos, hogy mit, szerintem Toszka sem tudja pontosan, de jó érzés. Jó érzés olvasni, de jó érzés ültetni, nevelni, öntözni, szüretelni. Jó itt lenni.

A könyvért köszönet a Magvető kiadónak!

Semmi után Minden – Janne Teller, az egyik legnépszerűbb dán írónő efféle nagyléptékű címeket ad köteteinek, ami már rögtön elbizonytalanít mindenkit: hogy lehet a semmiről írni? És mindenről?

Óriási teher nehezedik Janne Teller nyakára, hiszen első regénye mindent megélt, amire egy szerző vágyhat: a Semmit Dániában betiltották, majd kötelező olvasmánnyá tették, számtalan nyelvre fordították le, színdarab készült belőle, és jó ideig közszájon forgott a nem mindennapi „nihilista ifjúsági regény”. Ezek után mindenki várta a folytatást, itt-ott megjelentek kisebb írások, melyeket most gyűjteménybe szedve jelentettek meg, a kötet címét a záró novella, a Minden adta.

Hamvas Béla A bor filozófiájában azt írta, hogy Istent, a bizsergető erőt, a szerelmet, a szépséget, az alkotást jobb híján bornak nevezi, hisz számára ez áll legközelebb ahhoz az ideához, ami a világot összetartja és mozgatja. Egy imádságoskönyvet akart írni az ateistáknak, akik Isten létével szembemennek, de a mámorban rejlő emberfelettit még el tudják fogadni. Így tett Janne Teller is, aki azonban a bor helyett magát az írást állítja piedesztálra, és olyan történeteket mutat be, melyek a Semmi nihilizmusa után megmutatják, hogy mik is azok az erők, melyek az elmúlás tudata ellenére hajtják az embereket – irányítják őket a jó és a rossz felé egyaránt.

A cím megkerülhetetlenül Teller regényéhez köti az írásokat, és sok esetben ugyanazt a hangot halljuk az írónőtől, ami a Semmiben is elbeszéli nekünk a nem mindennapi történéseket. Teller prózája itt is a lehető legegyszerűbb, számos írásnál érződik, hogy a fiatalabb generációknak szánja mondanivalóját. Ezzel azonban együtt jár egyfajta szájbarágósság, úgy érezzük, hogy Teller, mint egy „jóságos tanárnéni” hajol le hozzánk és a buksinkat simogatva mondja el példabeszédeit. A kötetben felszínre kerülő problémák azonban mind nagyon fontosak és aktuálisak. Egyaránt előkerül a bűnözés és a nemi egyenlőség, de több novella is úgy foglal állást a napjaink Európájában felmerülő bevándorlási kérdésekben, hogy Teller egy-egy jól eltalált mondatával két vállra fekteti a Magyarországot ellepő kék kormányplakátok szlogenjeit.

Nem mondhatjuk, hogy Teller novelláskönyve ugyanazt az érzést adta, mint amit anno a Semmi nyújtott, hiszen ott egy sodró, nyugtalanító történet vitt minket, feledtetve azt, hogy a gimnazista célközönséggel együtt mindez néha túl tanárosra sikeredett. A Minden esetében – mint a novellásköteteknél általában – nagyban múlik az ötleten, hogy mennyire is szippant be minket Teller egy-egy írása, valahol fel sem merül, hogy a fiatalabb célközönségnek íródtak, de máshol csak elcsigázva várjuk, hogy végre letegye a pontot az aktuális tanmeséje végére. Más a műfaj, így ne azt várjuk tőle, mint a Semmitől, de a műfaj nehézségei mellett sokkal változatosabb képet kapunk a világról, Teller világáról, társadalmi folyamatokról, lüktető erőről, a jó és rossz érzésekről, a kreativitásról és pusztításról – mindenről.

A könyvért köszönet a Scolar Kiadónak!

Dragomán György az egyik legjobban futó név a mai magyar irodalomban. A fehér király számtalan külföldi megjelenésével feldobta a labdát, ami után majd’ tíz évet kellett várni, hogy a marosvásárhelyi szerző következő könyvével, a Máglyával lecsapja azt, bizonyítva, hogy sikere nem csak szerencse és káprázat dolga volt – tényleg ő az egyik legerősebb hang a kortárs magyar irodalomban. Így nem is volt kérdés, hogy a Magvető újra kiadja a szerző első, Bródy Sándor-díjjal (legjobb első könyvesnek járó elismeréssel) kitüntetett regényét, A pusztítás könyvét új, a sorozatba illő külsővel.

A fülszöveg által „hiperrealista noir westernként” behatárolt regény középpontjában egy, a fenti műfajba passzoló magányos hős áll: Fábián, a fegyelemsértés miatt egy Isten háta mögötti városba vezényelt katona. Vele együtt zötykölődünk be a névtelen állomásra, együtt majszoljuk az almaízű almát, megcsapja orrunkat a sárszagú sár, és az utcákat belengő nyirkosság is úgy terít be mindent körülöttünk, mintha egy pincében gubbasztva lennénk kénytelenek olvasni a regényt. Kevés jobban eltalált idézetet találni a könyvpiacon, mint ami most A pusztítás könyvének hátlapjára került: „Talán bármiből lehet testeket építeni, szavakból, húsból, kövekből, festékből, földből, bármiből”. Dragomán olyan tűpontosan alkotja meg ezeket a testeket és tárgyakat Fábián körül, hogy az elbeszélés szinte meglovagolja az idegpályáinkat, minden egyes mondat az érzékszerveinkbe furakszik. Szó szerint nyakig beletunkol minket a kilátástalanságba süllyedt kisváros világába.

Dragomán későbbi stílusától eltérően végletekig részletes leírásokkal, lassan építi fel a düledék romokat, de hamar megjelennek benne a hasonlóképp valóságos, hús-vér alakok is. A szolgalelkű lóti-futi, a kiábrándult orvos, a sötétbe burkolózó öregasszony – nincs belőlük sok a színen, de ők is mind csak aprócska báboknak hatnak a város tejhatalmú ura, a Kormányzó csizmájánál. A hatalmas férfi Fábián mellett az egyetlen fontos szereplő. Nagyságából kifolyólag legyűrhetetlen a tömegvonzása, mindenre és mindenkire hatással van, aki csak átlépi a város határát. Fábiánt is hamar körülszövi a kényúr hatalma, de ő a városka fásult lakóival ellentétben nem adja magát könnyen, ő még küzd, nyomoz, ellenszegül, és akkor is tovább ás, amikor csontok fordulnak ki a keményre fagyott talajból. Fábián ebben a tekintetben egy igazi nyomozó. Egy olyan nyomozó, aki a huszadik században lépett le a ponyva krimik világából a szépirodalomba. Egy olyan nyomozó, aki csak lohol, akár egy vadászkutya, teszi a dolgát, de fogalma sincs, mi lesz akkor, hogyha végre megkaparintja a zsákmányt. Egy nyomozó, akinek csak puha definíciója van a bűnről, aki ugyanolyan tehetetlenül sodródik, mint ellenfelei. Fábiánt viszi az ár, teszi, amit kell, de közben nem nagyon gondolkodik, érzelmei is csak elenyésző akadályok, miközben fékevesztetten rohan szembe a Kormányzó megállíthatatlan alakjával.

A regény húz magával rendesen. A szerző, a Kormányzó utalásain keresztül azt próbálja eladni nekünk, hogy valami nagyobb van a rejtélyek hátterében, rángatja is a függönyt, de sosem engedi, hogy ténylegesen bepillantsunk mögé. Rohanunk Fábiánnal együtt lélekszakadva, itt ez a rozsdás vasajtó, kezünkön érezzük a hidegét, megcsikordul, itt kellene lenni a megoldásnak a sok kacat között. De sehol semmi, csak újabb üres szavak arról, hogy rossz helyen járunk, a rejtély megoldása az erdőben van elásva. Felpattanunk a dzsipre, száguldunk, ásunk, kezünkkel kaparjuk a földet, körmünk alá szúr, itt lesz, biztosan itt lesz. De a rögökön kívül ezúttal sem akad a kezünk közé.

Semmi és még mindig semmi. Bár különös párhuzam, de kicsit olyan érzés ez, mint amikor a Lost tévésorozatot néztük. Ott is minden rejtély megoldása egy újabb rejtély volt, kérdésre kérdéssel válaszoltak, aztán egyszer csak vége lett, és nem is tudtuk már pontosan, hol is tart ez a passzolgatás. A pusztítás könyvében hasonló érzés száll meg minket: rohanunk a végkifejlet felé, érezzük az ellenállhatatlan vonzást, a pusztítás tömegvonzását, halljuk a nagy csattanást, már elvesztettük az uralmat minden felett, letesszük a könyvet, de semmire nincs válaszunk. Csak a tárgyak maradtak. És ekkor derül ki, hogy ez tényleg a pusztítás könyve. Véget ér az élet, és Dragomán prózája nem mozdul többé. Csak a tárgyak maradnak, a hús megkeseredik, de ezt a pusztítást nem látja már senki.

A könyvért köszönet a Magvető kiadónak!

A reneszánsz éveiben, amíg a világ leginkább Itáliára és Németalföldre figyelt, addig Afrika forró, fűszeres, keleti vidékein kialakulóban volt az iszlám egy misztikus ága, a szúfi szerzetesség. Őket ma leginkább a kerengve táncoló dervisekről ismerhetjük, de ekkoriban egy másik extázisba vezető szertartást is alkalmaztak: a virrasztást. A szerzetesek alvásmegvonással próbáltak egy varázslatos, megtisztult tudatállapotba kerülni, és ahhoz, hogy ez minél tovább tarthasson, elkezdtek egy újfajta főzetet készíteni a helyi quishr növény cseresznyéjéből, ami élénkítette őket és segített, hogy az éjszakákba nyúló imákon tovább és mélyebbre vezethessen útjuk a magasabb tudatállapotokba. Hamar elterjedt a páratlan stimuláló hatást előidéző ital híre, így megnyitottak a „bölcsek iskolái”, azaz az első helyek, ahol tudósok, kereskedők és más világi emberek fogyaszthatták a szerzetesek kávéját. A terjesztés mellett azonban a legtöbb helyen igyekeztek megőrizni a szúfi szerzetesektől örökölt ital elkészítésének és fogyasztásának szertartásosságát.

A kávé ma is ez: szertartás. Sok kávéfüggő védekezik ezzel. Azt mondják, nem is igazán az ital a lényeges, hanem az, ahogy megfőzik, kiöntik, várják, hogy hűljön, ahogy megédesítik, ahogy a csészét fogják és kortyolnak belőle, hogy erre időt kell szakítani, pár perc menedék, amikor csak ezzel foglalkozhatnak. Ahogy mi is  a kávéfőzés rituáléjával indítjuk a napot reggelente, ahogy a vendégek érkezésekor mintegy ezzel a kávéval alapozzuk meg a beszélgetést, ahogy vasárnap egy csésze mellett sziesztázunk az ebéd után.

Ezekhez a szertartásokhoz nyújt tökéletes társat számunkra az idén boltokba kerülő Kávészenvedély című kötet és szerzője, Anette Moldaver, aki mintegy Vergiliusként szegődik útitársunkká, és mutatja be mindazt, amit mintha eddig csak titkoltak volna előlünk a kávézással kapcsolatban. A borról tudjuk, melyik vidéken termett szőlőből, melyik évben, milyen eljárással készítették, ráadásul ezeket igazi sikk kortyolás közben megbeszélni, finoman ízlelgetve elemezni a jellegzetességeit, addig a kávéról valójában azt sem tudjuk, mi fán terem. Mert nem fán, hanem cserjén, és különben is, ki hallott már olyat, hogy a coffea növény (hogy mi?) termése egyfajta cseresznye? A Kávészenvedély pontosan tudja, hogy a feketéről való tudásunk megragadt körülbelül a kotyogó összeszerelésének módszereinél, ezért gondosan, színes illusztrációkkal halad végig az egész izgalmas folyamaton, onnantól, hogy kinő a földből egy kis ágacska, át a szüreten, a nagy kávécserje fajtákon és a legfontosabb termelőterületeken, egészen odáig, hogy a kész italt elénk teszik egy kávézóban. Ennek az útnak a végén jöhet el az az érzés, hogy végre ihatunk egy olyan kávét, ami nem csak jól esik, de meg is értjük közben, hogy mi is az, amit kortyolunk épp.

Annak ellenére, hogy a statisztikák azt mutatják, hogy a kávéfogyasztás nem emelkedett Magyarországon (átlagosan évi 2-3 kg-ot fogyasztunk fejenként, míg a kategória csúcstartói, a norvégok több, mint 12 kg-mal vezetnek), mégis úgy érezzük, hogy az utóbbi években egyre inkább növekszik az ital népszerűsége hazánkban és a világban egyaránt. Ennek oka sokkal inkább az lehet – amire a Kávészenvedély is tökéletes példa –, hogy az emberek egyre inkább tekintik a kávét egy minőségi terméknek, amelyet nem csak az olcsó daráltból méregerősre főzve kell bedobni reggel, munkába menet, hanem egy olyan italnak, mely ugyanúgy része a gasztronómiának, mint a régóta egyeduralkodó borkultúrának. Budapesten sorra nyílnak az újhullámos kávézók, ahol már nem csak a „kávézgatás” élményével csábítják a vendégeket, hanem egyre inkább az ehhez kapcsolódó tudással és gasztronómiai háttérrel. A Kávészenvedély egyrészt a "hivatásosok" által főzött kávék élvezetéhez adja meg a kellő háttértudást, másrészt igyekszik a különféle elkészítési módszereket, és recepteket is megismertetni az olvasókkal, hogy ez a kávéforradalom végre elérhessen az otthonokba is, hiszen nem kell feltétlenül több millió forintos kávégép ahhoz, hogy a megszokottnál klasszisokkal jobb feketét készíthessünk odahaza. Ahogy anno a bornak, úgy most a kávénak is elérkezett az a korszaka, hogy elkezdhetünk vele komolyan foglalkozni, és ne csak egy, a napi rutin részét képező ital legyen, hanem a hozzá kapcsolódó rituálékkal és évszázados tudással együtt létrejöjjön a kávé filozófiája, és újra beléphessünk a bölcsek iskolájába.

A könyvért köszönet a HVG Könyveknek!

Nemrégiben jött a hír, hogy nem csak új regénnyel jelentkezik az amerikai krimi nagymestere, Lawrence Block, hanem annyi félresikerült próbálkozás után, a könyvvel együtt debütál annak filmváltozata is. Bizakodásra adott okot, hogy végre egy komoly filmes stáb ugrott neki Block munkájának, és az ex-alkoholista ex-zsaru szerepét is pályája csúcsát járó, és a szerephez illően keménykötésű Liam Neeson-re osztották. Amikor megtudtam, hogy két év várakozás után az Agave kiadó folytatja a sorozatot az eredetileg 1992-ben megjelent Sírok között c. kötettel, éppen még nyakig voltam Esterházy Harmonia Caelestisében, és úgy tűnt, hogy áthidalhatatlan a két műfaj közti szakadék, de végül – kicsit kelletlenül –, de leporoltam kedven krimi sorozatomat. Ezt teszi az emberrel az úgy nevezett „magas irodalom”, hajlamos lesz kételkedni abban, hogy ha egy író profi, akkor ott szinte mindegy, hogy milyen műfajban mozog otthonosan, egy bűnügyi regény is ugyanúgy beszippanthatja az embert – legyen eltartott kisujjú bölcsész vagy rutinos ponyva olvasó éppenséggel. És Block nem csak, hogy mesteri, de a legprofibbak közül való, így mindegy is, hogy mennyi idő telt el, Varga Bálint fordításával újra abba a New Yorkba vezet bennünket, amibe anno úgy beleszerettünk a betörőjét, a bérgyilkosát vagy épp a magánnyomozóját követve.

A történet épp, hogy csak egy lépést tesz előre a súlyos alkoholizmusból kilábaló Matt Scudder életében. Munka nélkül, AA gyűlésekre járva tengeti napjait, amikor megkeresi egy nagykutyának számító drogdíler, a felesége meggyilkolásának ügyével. Egyértelmű, hogy ilyen "hivatással" a háta mögött nem fordulhat a rendőrséghez, így marad a jó hírű ex-rendőr, aki saját játékszabályai szerint hajlandó eltekinteni a törvény korlátai fölött, hogy megtalálja azokat, a bestiákat, akik a váltságdíj kifizetése ellenére is brutálisan végeztek a fiatal nővel. Ami az előző regényben egy videokazetta volt, az most csupán egyetlen telefonhívás, az egyetlen nyom, amin Scudder elindulhat, mielőtt a gyilkosok újra lecsaphatnának. New York, mint mindig éjsötét, de mégis otthonosan mozgunk utcáin, mintha csak a detektívmunka között Block városnézésre invitálna az otthonát jelentő városba. A nyomozással kevert nagyvárosi életérzés mellé most társul egy disszonáns mellékzönge, ami a kiadás bő húsz éves lemaradásának köszönhető, hiszen a sztoriban helyet kapott egy időközben – elsősorban a filmes világnak köszönhetően – elkoptatott klisé: két tinédzser hacker, akik üdítőket szürcsölve és édességeket zabálva jutnak be a telefonközpont rendszerébe, hogy egy titkosított híváslistát megszerezzenek onnan. Nem róható fel senkinek, de a lejárt szlenggel és szakszavakkal teletűzdelt hosszú jelenet ennyi idő múltával teljesen komolyanvehetetlen, jobb esetben csak bájos, de inkább kizökkentő  az amúgy tökéletes, feszült nyomozás hangulatából.

Nem is hiába hagyták ki a forgatókönyvírók ezt a tetemes részt a filmváltozatból, szerencsére csupa olyan részletet emeltek át a helyére az eddig megjelent regényekből, és Matt Scudder múltjából, ami sokkal kerekebbé tette az egyébként átlagos epizódnak tekinthető Sírok között-et. Mondhatjuk, hogy végre egy méltó adaptáció kerülhetett a mozikba, hiszen Liam Neeson és a rendezés is tökéletesen megállja a helyét, ugyanakkor érthetetlen, hogy miért pont ezt a kötetet emelték ki a sorozatból, pedig szerintem sokkal ütősebb lehetett volna a Nyolcmillió halál, a Ha a szent kocsma is bezár vagy akár az ezt megelőző a Tánc a mészárszéken filmváltozata.

Ahogy illik, várjuk a folytatást, mert Block stílusa, lassú leírásai és karakterei annyira profin működnek, hogy még egy közepesnek számolható epizód után is láncban tudnám olvasni az összes eddig megírtat – és akkor nem is beszéltünk még, a nemrégiben angolul megjelent új betörős és bérgyilkosos sorozat folytatásairól. Viszont ezzel kapcsolatban az az elkeserítő hírünk, hogy valószínűleg ez volt az utolsó Lawrence Block könyv, amit a magyar olvasók a kezükbe vehettek, hiszen a kiadás lassuló tendenciája oda vezetett, hogy nem csak éveket kell várni egy-egy új kötetre, hanem teljesen leállították az életmű kiadását. Erre természetesen gazdasági okai vannak a kiadónak, hiszen így a huszadik könyv megjelenése környékén sem tudta elérni, hogy nyereséges legyen, így amit eddig szerelemből csináltak, azt most valószínűleg kénytelenek végleg elengedni. Már csak a filmváltozat sikerében bízhatunk, hisz, ha jönne egy újabb rész Liam Neeson-el, akkor talán egyre több filmrajongó is rátalálna arra a New York-ra, amit csak Lawrence Block könyveiben létezik, és ahol a szörnyű bűntények ellenére is olyan otthonosan mozgunk már olvasás közben. Reméljük egyszer visszatérhetünk még.

A könyvért köszönet az Agave könyvkiadónak!

Létezik egy Kosztolányi Dezső életrajz, amit a költő felesége, Harmos Ilona jegyez, és legalább akkora élmény volt anno olvasni, mint a férje bármelyik művét. Gyakorlatilag első sorból engedte végignézni kedvenc szerzőnk életét a szabadkai diákévektől a nagybetűs budapesti újságíróléten át, az irodalmi és szerelmi kalandokkal teli út végén pedig különösen megrázó részletességgel örökítette meg férje súlyos betegségét és halálát. Harmos Ilona visszaemlékezése levelekkel, naplókkal gazdagon tűzdelve egy olyan Kosztolányit fest le elénk, aki humoros és lánglelkű, de ugyanakkor esendő és sokszor búskomor, egyszerre hiú és őszinte – egyszóval, akiről mindig is olvasni akartunk. Amikor megláttam, hogy Bíró-Balogh Tamás irodalom- történésznek egy dizájnos külsejű tanulmánykötete van megjelenőben Mint, aki a sínek közé esett – Kosztolányi Dezső életrajzához címmel, akkor azt hittem, hogy ezzel csak újabb izgalmas részletekkel fog kiegészülni, esetleg új megvilágítást kap Harmos Ilona klasszikus életrajza. De ez csapda – joggal éreztem úgy magam, „mint aki halkan belelépett”, hiszen a kötet kívülről kínosan kerüli, hogy miről is van szó a szerző összegyűjtött tanulmányaiban, és a fülszöveg is csak az életrajzírás nehézségeit taglalva lavíroz el amellett, amivel ez a könyv valójában is foglalkozik. Mert a téma valójában az, hogy Kosztolányi nem csak irredenta volt az első világháború utáni években, hanem egy szélsőjobboldali lapban névtelenül uszított a magyar zsidóság ellen. Na, én nem ezt a Kosztolányit vártam. Nagyon nem.

Emlékszünk arra a sztorira a közelmúltból, hogy egy hipszter bölcsész magára tetováltatta Kosztolányi portréját, majd a szélsőjobbos huligánok csak azért nem verték meg, mert „aki Hitlert varratja magára, az rossz ember nem lehet”? A helyzet az, hogy Bíró-Balogh tanulmánykötetét olvasva egyre inkább megkeseredik az ember szájában ez a sokszor idézett anekdota, hisz bármennyire is igyekezett a szerző leszögezni a könyv bemutatóján, hogy „azért ne kezdjék még a Gój Motorosok a dzsekijükre varrni Kosztolányit”, azért az nem leplezhető, hogy ez a könyv a költő sötét, antiszemita oldalát állítja középpontba. A felvetés alapjául az szolgál, hogy Kosztolányi életrajzát addig nem szabad megírni, amíg minden szöveget fel nem tárnak tőle, így jutott el Bíró-Balogh többedmagával a trianoni trauma vészterhes éveibe, hogy felkutassák Kosztolányi 1919 és 1920 között született cikkeit, melyeket az Új Nemzedék címmel megjelenő szélsőjobboldali lap számára írt.

Bíró-Balogh lépésről-lépésre mutatja be az inkognitóban – tehát különösen vitriolosan és a laphoz hűen megírt szövegeket. Ebből számomra nem csak antiszemitizmusa hallatszik ki, hanem az is, hogy mennyire kétségbeesett időszaka volt ez az országnak és különösképp Kosztolányinak. Elvesztette szülővárosát, a kommün idején politikai csatározások céltáblája lett, és – ahogy felesége írja visszaemlékezéseiben – „Jólesik kicsit fegyverül forgatnia a sokáig pihentetett tollat (…) most szívesen vagdalkozik”. És így megy neki harcos cikkeiben szinte mindenkinek: kollégáknak, a magyartól idegennek tartott zsidó irodalomnak, vitázik a lap Pardon rovatában irodalomról, közéletről és aktuálpolitikáról. Úgy érzem azonban, hogy ebben kevésbé a gyűlölködés, mint inkább a kort jellemző elkeseredettség és kiábrándultság játszott valódi szerepet.

Érdekes adalék, hogy az irodalom helyzetéről a lapok hasábjain folytatott csörtében azért a szembenálló felek meg tudnak egyezni valamiben, mégpedig abban, hogy a magyar irodalom válságban van. Kosztolányi egyenesen ezt írja: „A magyar irodalom ma csakugyan néma. Ez a kor a literatúra Mohácsához hasonlatos”, és Arany meg Petőfi korát idézi vissza, mint igazi aranykort. Mondja ezt annak a generációnak a szószólója, akiknek volt Nyugatuk, pezsgő irodalmi életük és olyan géniuszaik, akiket a mai világ tempójában már nehéz lenne elképzelni is, és itt akkor már bátran kikacsinthatunk Woody Allen Éjfélkor Párizsban c. filmjére: minden generáció az őt megelőzőt találja tökéletesnek és nosztalgikusnak, sajátját pedig a végleges hanyatlás előtti utolsó nemzedéknek.

„Antiszemita is voltam” – vallja be Kosztolányi Dezső később, és ezt a tényt nem akarom elvitatni a költőről alkotott életrajzi képtől. Viszont én sokkal szívesebben támaszkodom a szakma által túlságosan is szubjektívnek tartott Harmos Ilona-féle jellemzésre. A tanulmánykötet úgy van felépítve, hogy a pár mellékszál mellett a fő téma és sugallt mondanivaló mégis a harcos zsidóellenesség. Nekem azonban folyton ennek a helyzetisége villant fel olvasás közben, hiszen Kosztolányinak nemcsak jó barátai között voltak vállaltan zsidó irodalmárok, de még életrajzíró felesége is zsidó származású. A világháború utáni válság, a fellángolások évei, amikor mindenki kétségbeesve kapkodta a fejét, fogódzót keresve a széthulló régi rend romjain – Kosztolányi „vagdalkozása” is erre a zavarodott időszakra tehető. Ezt hamar az követte, hogy az Új Nemzedék szerkesztőségében is belharcokba keveredett, hisz nem számított fegyelmezett, elvhű pártkatonának, így a radikális lap számos írását nem akarta közölni. Az irodalomtörténetnek egyrészt feladata lehet feltárni az ebben az időben megjelent, sokszor szélsőséges véleményt közvetítő Kosztolányi-írásokat, de – hogy a kép egységes legyen – az előbb említett, a lap által letiltott írásoknak is birtokában kellene lennünk – ám erre sajnos nem sok esélyt látok.

Mint irodalomtörténész, Bíró-Balogh Tamás a szakmának szánja szavait, így egy külsős olvasónak úgy tűnik, hogy a leglényegtelenebb részletekben is könnyen elveszik. Ezzel belefut a tanulmánykötetek szokásos hátulütőjébe, természetesen tudatosan, hiszen a kötet közönségét meghatározó szakembereknek pont erre van szükségük, így mi kénytelenek vagyunk a filológia összes mellékvágányán vele haladni, hisz azért érdekes út ez ahhoz, hogy kiszálljunk egy-egy, számunkra feleslegesnek tűnő fejtegetésnél. Izgalmas és számomra merőben új oldalát mutatta Kosztolányinak, így ajánlom azoknak, akik minél jobban bele akarják ásni magukat a szerző élettörténetébe. Viszont azok, akik szeretnék Desiréről alkotott képüket makulátlanul megőrizni, azok olvassák inkább Kosztolányiné visszaemlékezéseit, és várják meg, amíg a szöszölő irodalomtudósok előrukkolnak egy teljes körben elfogadott életrajzzal, hisz addig nehéz tisztán látnunk a fény emberét a sötétség éveiben.

A könyvért külön köszönet a szerzőnek és az Equinter kiadónak!

Hogy ha egy magyar könyvet elér a világhír, már rögtön a megjelenés után – nem úgy, mint az Utas és holdvilág vagy az Esti Kornél, amit most kezd fölfedezni magának a nemzetközi közönség –, akkor az óhatatlanul idehaza is nagy felhajtással fog járni emiatt. Így volt ez Dragomán György A fehér királyánál is, aminél még nem is volt idő arra, hogy megszáradjon a nyomdafesték, máris jöhetett az új print, rajta az új felirat: „magyar világsiker 28 nyelven!”. A novellafüzér viszont nem csak sikeres volt, hanem egy hihetetlenül erős és különleges könyv, ahol Dragomán egy tizenegy éves erdélyi fiú hangján mesélt nekünk arról, hogy is lesz egy kamasz szabad a Ceaușescu rezsim elnyomásának legsötétebb éveiben. És nem csak az ritka, hogy valaki Magyarországon „szinte” elsőkönyvesként (hogy ha a teljességgel beszerezhetetlen A pusztítás könyvétől eltekintünk) máris világsikert ér el, hanem az is, hogyha egy ekkora bestseller után az író tíz évig nem hallat magáról. Ilyenkor már elindulnak a pusmogások, hogy „na, ez is belerokkant a nagy sikerbe”, meg, hogy „biztos úgy érzi, hogy nem tud az előző könyve nyomába érni, de hát ez van, Harper Lee is el volt egyetlen könyvvel egy egész életen át…”. Szerencsére ez egyáltalán nem így van, hisz új könyve kapcsán interjúk garmadáját készítették a szerzővel, és hamar kiderült, hogy munkában nem volt hiány az elmúlt tíz évben, csak a markukat dörzsölő kiadók (magyar és angol részről) gondolták úgy, hogy legjobb lenne, ha novellás kötet helyett legközelebb egy regénnyel jelentkezne. Így nem elég, hogy idén megjelent a Máglya, de már azt is tudhatjuk, hogy be van tárazva két novellás és két gyermekeknek szóló kötet, ráadásul a következő regény is (amire gondolhatunk az Erdély-trilógia záró köteteként is Dragomán szerint) közel van ahhoz, hogy megjelenhessen.

A Máglyában a helyszín ugyanaz a meg nem nevezett Erdély, ahol Dragomán György is töltötte gyerekkorát, de a történet ezúttal kicsit közelebb repít a jelenhez, egy lélegzetvétellel a rendszerváltó forradalom után ismerkedünk meg a főhőssel, Emmával, a tizenhárom éves árva lánnyal és özvegy nagymamájával. A történet ezúttal is olyan töredékes, mint A fehér király esetében, bár itt sokkal inkább közelít a regény formához. Emma és a Nagymama is elvesztettek valamit, előbbi a szüleit, utóbbi pedig hőn szeretett férjét, sorsuk mégsem az összeomlás – így két erős női karakter sorsa fonódik össze, amikor a Nagymama magához veszi előtte sosem látott unokáját. Már az első perctől nyilvánvaló, hogy mind a ketten különlegesek: Emma bőrébe szinte belebújunk, és Dragomán olyan szenzitív leírást ad a felnőtté válás küszöbén álló kislányról, hogy ahelyett, hogy kívülről látnánk, ahogy tájfutó edzésen vesz rész, összeverekszik osztálytársnőivel vagy növekvő melleit figyeli a tükörben, inkább belülről érezzük a lábában végigfutó izomlázat, a testét érő karmolásokat és egy kislány belső tekintetével látjuk teste minden egyes változását. A Nagymama is különleges, hisz asszonyi praktikái nem csak a süteményekre és a kertészkedésre terjednek ki, hanem a népi boszorkányság átjárja minden mozdulatát, jövendöl, delejez és elhunyt férje szellemével társalog, hogy ha a felszálló liszt kirajzolja a férfi halovány alakját a nappali tört fényében.

És ilyen intenzív élményként éljük meg azt, ami Erdéllyel történik a román forradalom utáni hónapokban. Bár már le kellett szokni az elvtársazásról, és a kedves vezető portréit is leszaggatták mindenhonnan, hogy máglyán égessék el, a pillanatnyi mámoros szabadság tovatűnni látszik. A szabadság helyét, amit a titkosrendőrség kapujának betörésekor éreztek, hamar átveszi a viszály, keresik a volt besúgókat és árulókat, próbálják fehér krétával elválasztani egymástól a „jó és rossz” kommunistákat, de úgy tűnik, az igazság eltűnt a titkos aktákkal és a sortűz áldozatainak holttestével együtt a föld színéről. „Minél több a halott, annál igazabb az igazság”.

Dragomán György úgy ír, mintha nem kitalálná, hanem valaki mesélné neki Emma és a Nagymama történetét. Hallgatja, írja – van, amit megért belőle, ott hozzátold valamiféle magyarázatot, más részeknél pedig érezni, hogy maga sem tudja hová tenni a hallottakat, csak azt tudja, hogy ez is ugyanúgy része a mesének, mint az összes többi. Van, amikor egy jelenet funkciótlannak hat, de nem bánjuk, mert azt érezzük, hogy ez így történt meg szórul szóra, lehetetlen kihagyni bármit is. Más részeknél ott a csábító, nagy, szimbolikus folytatás a szemünk előtt, és szinte már várjuk, hogy bekövetkezzen, de ehelyett másfelé fut tovább Emma és nagymamája története – és megint úgy érezzük, hogy igaza van Dragománnak, ez csakis így történhetett, még akkor is, ha nem is látjuk tisztán az okokat és a jelentést. A történet így folyik előttünk, mint a Nagymama egyik mágikus rituáléja: vannak szimbólumok, amit értünk, van, amit csak sejteni vélünk, nézzük a kézmozdulatokat, belerajzol a lisztbe, majd kitörli, és csak azt tudjuk, hogy itt semmi sem történik véletlenül, mindennek megvan a maga értelme. Kétségek nélkül érezzük, hogy Dragomán György minden mozdulata őszinte és igazi, így már a regény elejétől rendíthetetlenül biztosak vagyunk abban, hogy a Máglya varázslata is sikerülni fog.

A könyvért köszönet a Magvető kiadónak!

Tavaly – cseppet sem könnyelműen – már februárban kiosztottam az "Év könyve" díjat Cserna-Szabó András első regényének, ami megpróbálta összegyűjteni, és katalógusba rendezni a férfi lelket sújtó összes lehetséges csalódást. A Szíved helyén épül már a Halálcsillagban a szerző egyetlen szereplő, a kiégett western író, Emlék Bundás nyakába borította mindazt a női ármányt, amit csak ivócimboráink valaha elpanaszolhattak nekünk egy sötét, Király utcai kocsma pultját támasztva. Hogyha szerelmi bánat kategóriában játszanánk piálós „én még sose” játékot Bundással, akkor hamar az Éden padlójára innánk magunkat, az biztos – viszont a most debütáló Cserna-Szabó kötetben itt van mindennek a fonákja: a Veszett paradicsom! Mintha csak az írót jól oldalba bökte volna asszonypajtás, hogy „Bandi, azért nem kell itt a nagy férfilétbe belehalni, tudtok azért ti is!”, és az író erre a bölcs, belátó hallgatást követve elkezdte írni új novelláskötetének hűtlen férfiaktól megtépázott, csábító és csalfa istennőinek történetét.

Persze oldalba bökésről szó sincs („az a baj, hogy az emberek úgy olvasnak, mintha az biztos valami vallomás lenne, mint egy irodalmi Story magazin”), hiszen a novellák egy része már megjelent itt-ott, van, amelyikkel a Népszabadság hasábjain (Gerda), másikkal 2013-as Körképben, vagy épp a Mozgóvilágban (Mia) találkozhattunk, de szerencsére a novellák nagy része újdonságként hatott. Egy regény nyerhet pontozással, de a novella csakis kiütéssel – ott nincs idő mérlegelni, pár perc alatt ki kell csinálnia az olvasót. Ilyenkor láthatjuk meg igazán, hogy miért szokták a szerző neve mellé titulusként odailleszteni, hogy „novellista” – profin forgatja kését és a legjobbkor szúrja belénk tövig, hogy alig eszmélünk a következő írását olvasva. Ez más íróknál lehet, hogy inkább egy precíz kis orvosi szike lenne, de Cserna kezében egy óriási konyhai bárd van, ezzel egyszerre aprítja a karaktereket és mutat rá létkérdésekre, miközben azért egy kis szaft is lecsöppen róla rendszerint.

A könyv megjelenése mindig iránymutató az értelmezésben, főleg, hogyha egy ilyen kétértelmű címet és egy olyan ütős borítót kap egy kötet, mint amilyet Baranyai András tervezett a Veszett paradicsomnak, megidézve ezzel Andy Warhol világhírű Campbell szitanyomat sorozatát. Kevés alkotás lenne, ami ennyire megfogja azt, amire Cserna-Szabónál számíthatunk, hiszen van itt minden a popból és artból is, kéz a kézben jár a Star Wars és Schopenhauer, Móricz Zsigmond és egy IKEA kanapé, na meg Krúdy és a Palmolive tusfürdőt áruló cigányasszony.

"Még a bélyegek is nyögték, amikor nyalta őket."

Cserna-Szabó nagy fegyverténye az, hogy nem is próbál a klasszikus írói lét tweedzakójába bújni, nem nagyzol azzal, hogy a Nyugat után már nincs is élet, hisz bátran keveri a hagyományos bölcsész műveltséget korunk popkulturális ikonjaival. Ennek jegyében sokszor a csattanó is ilyen nagy névre van kihegyezve – „egy két híresség kell minden rímbe” –, de kevés olyan író van, akinek szívesebben a kezébe adnám ezeket a nagy ikonjainkat, hisz a Veszett paradicsom szerzőjének minden műveltsége és stílusa megvan ahhoz, hogy ezek a tréfák a fenyegető otrombaságot kikerülve lesznek különösen szórakoztatóak.

Egy regényben – bármennyire is sokszínűre sikeredett a Halálcsillag – azért egy szerzőnek mindig tartania kell magát ahhoz, hogy a nagy egésznek legyen egy kohéziója, ami miatt számos izgalmas lehetőségről és csattanóról le kell mondania. Épp ezért érződhet az, hogy Cserna-Szabó András mintegy fellélegezve a nagy megpróbáltatást jelentő regény megírása után újra lubickolhat a novellaköltészet nyújtotta lehetőségekben, bátran játszik el apró gondolatokkal, ültet rá egy sztorit egyetlen ütős jelenetre, citál be szereplőket a tér és az idő legtávolabbi sarkaiból, keveri kedvenc írói, történelmi alakjai, szakácsai és metálzenészei világát. A Veszett paradicsomban a férfiak és a nők örök szenvedélyes küzdelme került a címkére, de mégis, ahogy megszoktuk, mindezek mögött csak az élet jól bevált, megszokott ízeit találjuk – édeset, csípőset, savanykást és fűszereset, mindezt úgy sűrítve, ahogy azt csak Cserna-Szabó Andrástól várhatjuk.

A könyvért köszönet a Magvető kiadónak!

Van egy olyan szörnyű kategóriája a könyvpiacnak, hogy „önsegítő kiadványok”, melyeknek az egyik sötét bugyrában találhatjuk a „hogyan írjunk bestsellert?” köteteket. Ezeket onnan lehet felismerni, hogy a hajtáson belül találhatunk egy általában jó nagy, fekete-fehér fotót a szerzőről, aki mindentudóan és sokat sejtetően réved a távolba – ahogy azt a legnagyobb művészekről elképzeljük. Talán ezért sem tűnik fel a többségnek, hogy eddig még sosem hallott az illető nevéről, vagy a hátsó borítón vastag betűkkel kiemelt, egyetlen megjelent regénye címéről. Viszont, mivel ez a könyv ugyebár megjelenhetett, akkor már készpénznek is vehetjük, hogy ő egy igazi nagybetűs Író („Mihelyt novellája jelent meg, már Mester. Hogy minek a mestere az titok.” – írta Kosztolányi), akinek minden tanácsára érdemes odafigyelnie az összes kezdő írópalántának. Az olyan darabokon kívül, mint Stephen King olvasmányos, kézikönyvszerűen megírt Az írásról c. munkája, sajnos nem nagyon születnek igazi szakmai kiadványok, amelyek ténylegesen segíthetnék a kezdő művészek kiteljesedését. Magam is ódzkodom a műfajtól, kivéve, hogy ha egy olyan, komolykodástól mentes könyv kerül a kezembe, mint Austin Kleon Lopj úgy, mint egy művész!-e, ami nem csak az amerikai könyveknél kötelező portréfotóját veszi lazára, de egy olyan izgalmas kijelentésre építi könyvét, miszerint megtalálta minden művészet aranycsináló bölcsek kövét: a lopást.

És persze, hogy ezt sem Kleon találta ki – csak lopta, de mivel nagyon jól használta föl, így igazán érdemes odafigyelni a Lopj úgy, mint egy művész!-re. A szerző a Newspaper Blackout c. könyvvel debütált, ami azt az egyszerű, de nagyszerű ötletet használta, hogy fogott egy nagy adag újságcikket, fekete filccel kihúzott belőle minden felesleges szöveget, hogy a megmaradó szavakat összeolvasva egy költemény bukkanjon elő. Ezt rendezte később kötetbe, amivel igazi stílusirányzatot indított el a költészetben. Ez már bőven elég volt ahhoz, hogy a texasi születésű szerző felhatalmazva érezze magát a „Mester” titulusra, így ebben a könyvben azt a tízparancsolatot gyűjtötte össze, ami őt leginkább segítette munkája során. Van itt minden, amire egy kezdő író vágyik, ráadásul Kleon igyekezett a legmodernebb kor laptopozó művészeit becélozni, akiknek már nem elég csak azt mondani, hogy mit szőjenek bele a történetükbe, meg, hogy "írd azt, amit szívesen olvasnál", hanem azt is, hogyan boldogulhat egy író a mai, digitálisan túlterhelt világunkban. "Dolgozz a kezeddel! Állítsd le azt a végtelen információáramlást, ami a világháló miatt minden percben körülvesz!" – és persze minden lefestett szabályhoz beidéz rengeteg nagy nevet, Picassotól Steve Jobsig szinte mindenkit, aki számít. Nekem speciel a laptopja internetcsatlakozóját szándékosan megrongáló Jonathan Franzen ("Kétséges, hogy bárki tud jó prózát írni úgy, hogy írás közben van internethozzáférése."), és a brahiból beszáradt festékekkel pingáló Wahorn András ugrott be ezeknél az anti-digitális fejezeteknél, de ugyanígy mindig megtaláljuk a tanácsokhoz kapcsolódó visszaigazolásokat a világ legismertebb művészeitől, legyenek írók, festők, vagy akár zenészek.

De ami persze a leginkább megpiszkálja a fantáziánkat, az egyértelműen a címet is adó lopás. Hisz hogy mondhat bárki ilyet, hogy egy író egyetlen valódi eszköze a művészetben az, hogy ellopja, amit más már lejegyzett régebben? Ez nem plágium? Amikor Esterházy Péter átemel valahonnan egy teljes fejezetet, az lopás? És ha beleír egyetlen saját szót, akkor már nem? Ha valaki azt találta ki, hogy egy fiú megtudja, hogy varázsló lesz, és elmegy a varázslóiskolába, akkor ő ezt már nem írhatja meg, mert J. K. Rowling már megtette? Bennem ezek a kérdések merültek fel folyton, pedig A Lopj úgy, mint egy művész! pont, hogy nem a plágium témája köré írt elemzés, hanem sokkal inkább egy olyan kézikönyv, ami bemutatja, hogy egyáltalán nem ördögtől való dolog, hogy ha valami megtetszik más művében, akkor azt fölhasználjuk a sajátunkban. A lényeg csak az, hogy soha ne egy helyről próbáljunk meg nagy szajrét leakasztani, ne kezdjük felbátorodva az Esti Kornélt kimásolni, hogy aztán előttünk is meghajoljon a világ, mint Kosztolányi előtt. Legyünk inkább kisstílű tolvajok, akik mindenhonnan csak apróságokat emelnek el, egy alapszituációt, hogy aztán másképp bontsuk ki; karaktert, hogy más útra tereljük; egy fél bekezdést, hogy másképp fejezhessük be. A könyv leginkább ezt próbálja meg letisztázni, nagyon jól megragadva azt, hogy (részben) miről is szól a művészet. Nem leszabályozza az ifjú írókat, hanem sokkal inkább bátorítja őket, hogy próbáljanak ki mindent, és közben ne féljenek olyan eszközöket használni, amit már más esetleg kipróbált előttük. Nincs új a nap alatt – de azért próbálkozni érdemes.

A Lopj úgy, mint egy művész! újra leszámol azzal az illúzióval, hogy az írók és művészek egy elefántcsonttoronyban élnének, ahol az égi múzsáktól kapják az ihletet, minden szavuk kizárólag isteni sugallatra születik, hogy ezt a földkerekségen elsőként jegyezhessék majd le. Ehelyett Austin Kleon egy olyan művészt fest le nekünk, aki dolgozik egy egész napon át, hogy végül kitöröljön minden leírtat; aki órákon át bambul az üresen villódzó Word dokumentumra; aki lelkendezik, hogy ha sikerült valami szupert összehoznia; aki sokat olvas; aki egy kis jegyzetfüzetbe kiírja, ha valami megtetszett neki; és aki szeretné mindenkinek megmutatni, amit alkotott. Egy olyan művészt, aki valóban létezik.

A könyvért köszönet a HVG Könyveknek!

Szinte már tudományos alapvetésként él bennünk a tény, hogy az olvasás, mint szabadidős elfoglaltság teljesen kiveszőben van digitalizálódó világunkból. Sopánkodva rázza a fejét az idősebb generáció, hogy a fiatalok nem olvasnak, folyton csak a számítógépet meg a telefonjukat bújják, a könyvek csak porosodnak a polcokon. A könyveladási statisztikák viszont pont az ellenkezőjét mutatják, hisz annak ellenére, hogy a könyvpiac drasztikus változáson ment át az utóbbi évtizedben, a válság évétől számolt eladási visszaesés bőven elmarad más árucikkek átlagától. Akkor most mi is a helyzet a magyar könyvolvasóval? Kiveszőben lévő „állatfaj” lett vagy a digitális forradalom hozza meg azt, ami újra mindenkihez eljuttatja az olvasás élményét és „olvasó néppé” teheti a magyart?

Először is érdemes megnéznünk, hogy hol is a helyünk a világban az olvasás tekintetében. A NOP World Culture Score tavalyi médiafogyasztást elemző kutatása szerint látszik, hogy a világ majd minden országában vezet a számítógép előtt töltött idő az olvasással szemben (India az egyetlen kivétel a vizsgált országok közül, ahol még mindig az olvasás dominál). Az is kiderül belőle, hogy Magyarország még mindig 20 perccel a világátlag fölött van 6 óra 45 perccel, amit egy átlagos magyar olvasással tölt egy héten.

Nem véletlen, hogy a legnagyobb összehasonlítási alap az emberek szabadidejét vizsgáló időmérlegben a számítógép előtt töltött idő, hiszen míg a múlt század második felében a televízió nézésével töltött percek vettek el a szabadidő olvasással töltött idejéből, addig ma az internet tekinthető a fő „bűnbaknak”. A televízió „készen szállítja” az információt, ellenben az olvasáshoz aktív befogadásra van szükségünk (Gereben, 1982). Ha viszont ezt már a számítógép-használattal vetjük össze, akkor láthatjuk, hogy nagyban más a helyzet, hiszen a tévé előtt nem találkozunk szöveggel számottevő mennyiségben, de az internetes tartalmaknak még mindig ez a fő összetevője. Itt nem passzív befogadásról van szó, mert az audiovizuális tartalmak olvasott szöveggel elegyedik. A kérdés egyértelmű: olvasással töltött időbe mit számolunk bele? Csak a papír alapú kiadványokat (és itt is nagy különbséget lehetne tenni a szépirodalom és egy bulvármagazin között), vagy hozzácsaphatjuk még az ebook olvasókon megjelenített szövegeket is? Esetleg az online folyóiratok szövegeit vagy ne adj Isten még azt is, amit a Facebook hírfolyamában olvasunk nap, mint nap?

Könyvek és olvasók a modern világban

Annak ellenére, hogy a könyveknek évről-évre olyan temetést rendeznek, mint a nyomtatott sajtónak, az eladási statisztikák ennek pont az ellentétét mutatják. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) adatai alapján látszik, hogy az elmúlt évtizedben az inflációt (és az új szabályozás szerint bevezetett közoktatási tankönyvektől tisztított adatokat) számba véve láthatjuk, hogy a könyvforgalom válság utáni visszaesése nagyban elmarad más termékekétől, és a 2013-as adat újra szolid növekedést mutat.

Ehhez csak hozzátesz, hogy ha a szépirodalmi és más fikciós művek eladását nézzük, akkor az elmúlt évben 16,7%-os a növekedés, ami így a teljes könyvpiac 31,3%-át teszi ki. Általános felvetés, hogy a fiatalok nem olvasnak, de ennek is csak ellent tud mondani a MKKE legfrissebb mutatója, hiszen a gyermek és ifjúsági könyvek folyamatosan növekvő tendenciája idén elérte az összforgalom 23,6%-át. Új változóként kell tekintenünk ráadásul az ebookok eladására is. Ez a platform is folyamatosan terjed, viszont Magyarországon a digitális könyvek eladása még közel sem vált jelentős tényezővé piacilag, hiszen a papíralapú eladásoknak csupán 1%-át teszik ki, míg például az Egyesült Államokban már meghaladták a 30%-ot is (ráadásul a legnagyobb online könyvkereskedőnél, az Amazon.com-nál az eladott ebookok száma már meg is haladta a nyomtatott kötetekét) (Kerekes, 2014). Az ebookok esetében azonban nagyban nehezíti a használatuk mértékének felbecslését az, hogy mint minden más digitális tartalomnál, itt is a jelentős részük elérhető illegálisan a fájlmegosztó oldalakon, tehát az értékesítés még csak közelítően sem ad reális képet az olvasók számáról (nem is beszélve a Magyar Elektronikus Könyvtár ingyenes kiadványairól, amiket például 2005-2008 között 29 millió alkalommal töltöttek le (Tószegi, 2009)).

A bevezetésben már felvetettem, hogy vajon mennyire is tekinthető egyenértékűnek a képernyőről és a papírról olvasott szöveg. Anne Mangen, a University of Stavanger olvasáskutatási központjának egyetemi docense vizsgálta a kérdést és kísérletek során arra jutott, hogy a fizikailag létező könyvhöz kapcsolódó szokásaink, mozdulataink (például lapozás vagy a könyv kézben tartása) elősegítik a szövegértésünket és a koncentrációt, ellentétben a számítógépen való olvasáshoz tartozó viselkedésformák (kattintgatás, görgetés) csökkentik a megértés mértékét és az összpontosítást (Tószegi, 2009). Ez az adat semmiképpen sem jelenti azt, hogy a digitális felületen való olvasást teljesen ki kellene zárni életünkből, csak arra mutat rá jól, hogy az internetes olvasási szokásaink mennyivel jobban illenek a szintén sokszor megfogalmazott „rohanó világunk” fogalomba. Ahogy a technológia fejlődésével megnőtt az információ megszerzésének sebessége, úgy a fogyasztás sebességének köszönhetően az ingerküszöbünk is kitolódott. Mivel sokkal több információt érhetünk el – ami az internet fejlődésével mára szinte a minden fogalmához közelít – így többet is akarunk elérni extrovertációnknak köszönhetően. Ha viszont nem kapunk folyamatosan impulzusokat, ingerküszöbünket meghaladó behatásokat, akkor figyelmünk könnyen elkalandozik, keresve az újabb információkat. És erre sokkal inkább alkalmas az egész világot magába gyűjtő internetes felület, mint az inkább introvertált és körbehatárolt könyvolvasás.

A fogyasztó olvasó

Mégis, mi az, ami ennek ellenére visszatartja az olvasókat, hogy eldobják a könyveket és sokkal gazdaságosabb és környezetkímélőbb útként csak ebook olvasójukra szerezzék be olvasmányaikat? A válasz sokak szerint a modern változások fősodrához sorolható fogyasztói társadalom tárgyköréhez tartozik, ahol az emberek cselekedetei nem feltétlenül hasznosság vagy racionalitás alapján dőlnek el, hanem a globalizálódó világon végigfutó sodrás alakítja döntéseiket. Ez jelen esetben azt takarja, hogy a könyvvásárlót nem feltétlenül az hajtja, hogy magáévá tegye a könyvben lévő információkat, vagy éppen megélje a benne leírt történetet, hanem sokkal inkább a könyv, mint tárgy megszerzése irányítja. A fogyasztói társadalom tendenciái létrehozták azt a típusú „posztmodern marketinget” (Tokaji, 2006), ami az embereket arra sarkalja, hogy a boldogság csakis termékek megvásárlásán keresztül érhető el. Ez pedig annyiban szól bele a könyvpiac alakulásába, mint minden más értékesítési területen, hisz az emberek birtokolni akarják a könyveket, megszerezni, kezükbe fogni, mint saját vagyontárgyukat – opcionálisan elolvasni –, majd felhelyezni a polcukra. Ezt az örömet viszont az ebookok esetében csak egyszer élik át, amikor megveszik az olvasó készüléket, a könyvek pénzért vagy ingyenesen történő letöltése már nem jár efféle örömmel. Bár itt meg kell említenünk az ebook értékesítők bevált marketingfogását, akik gyakran azzal reklámozzák a készüléket, hogy az olvasó akár több ezer könyvet is a kezében tarthat egyszerre az ebook által. Ez az, ami a fogyasztó emberre hatással van – birtokolni szeretne, ezért azt sem veszi figyelembe, hogy reálisan 2-3 könyvnél nem érdemes többet tárolni az olvasó készüléken, ugyanis a figyelmünk nem terjedhet ki egyszerre ennél több kötet olvasására és befogadására.

„A pénzszerzés soha nem volt olyan kényszer, mint most. Vele szemben az ismeretszerzés és a munkavégzés, valamint azok eredménye, a tudás és a munkateljesítmény, továbbá az emberi kapcsolatok – melyek korábban önértékek voltak – különös eszközökké, a fogyasztás eszközeivé, azaz önmagukban értéktelen dolgokká váltak. A tanuló szeme előtt nem a megszerzendő tudás lebeg, hanem az érettségi bizonyítvány, amely jogosulttá teszi őt a munkavállalásra.” – írja Tokaji András tanulmányában, és erre mutathat jó példát a ma legnépszerűbb szórakoztató könyvek felépítése is. Két példát kiemelve az utóbbi évek legnagyobb sikerei közül: Stephenie Meyer Alkonyat könyvsorozatát, illetve Dan Brown regényeit (pl.: A Da Vinci-kód), anélkül, hogy bármilyen értékítéletet mondanánk ezek fölött, felépítésük tökéletesen illeszkedik a fogyasztói tendenciákhoz. Előbbinél egy vaskos könyvet láthatunk, viszont ha belepörgetünk, már láthatjuk, hogy a szellős sorközök csak egy feleakkora terjedelmű történetet duzzasztottak fel, míg Dan Brown esetében az 1-2 oldalnyi fejezetek jelentik a kulcsot, hiszen e két tulajdonság miatt könnyű, gyors olvasás érzetét kapjuk. És hogy miért ezt a példát hoztam föl? Mert ebben áll a legnagyobb ütközőpontja az irodalomnak és a modern fogyasztói társadalomnak. Mert míg a kapitalista, haszonmaximalizáló világnak eleme a gyorsaság, addig az olvasás egy magányos, elmélyült és lassú folyamat. A televízió, a számítógépek és az internet kizárólag a gyorsaságuk miatt előzik meg a könyveket, hiszen sokkal gyorsabb fogyasztást tesznek lehetővé. Nem feltétlenül kell annyira elmerülni egy-egy témában, végiggondolni a szerzett információkat, újabb könyveket felkutatni a témában, hanem azonnal görgethetünk tovább a következő elfogyasztandó bitekre. Elég, ha csak az elfogyasztott információkra szánt időt nézzük: míg egy könyv akár hetekig is utazik velünk a táskánkban, olvassuk és együtt élünk vele, addig egy internetes cikkel vagy tartalommal átlagosan csupán fél percet töltünk el, ráadásul több időt töltünk az információkat kereső úgynevezett „pásztázással”, mint tényleges olvasással (Rosenwald, 2014). És ez a tendencia ugyanúgy kihat az értelmiségi rétegre, mint mindenki másra, elég, ha csak arra gondolunk, hogy – főleg a bölcsészek között – mekkora elvárások vannak a valódi műveltséget sokszor helyettesítő, „kötelezően elolvasandó” könyvek listájával. Mindenkinek el kell olvasnia minden klasszikust az Odüsszeiától kezdve az Ulyssesig, miközben a kortárs kínálattal is tartani kell a lépést, még hogy ha egyértelmű is, hogy erre valójában senkinek sincs elég ideje, így sokkal inkább egy kötelezőkből álló lista kipipálgatása lesz az irodalom, mint az olvasás élvezete.

Hipsterek, olvassatok!

„I libri nello scaffale (Könyvek az állványon) című tanulmányában Eugenio Montale már a 60-as évek elején különbséget tett az önművelő és a fogyasztó olvasó között. Az előbbi célja a tanulás, az emlékezés és az önformálás, a másiké viszont a kikapcsolódás, a szórakozás.” – mutat rá Tokaji, tökéletesen megfogalmazva az olvasók világán keresztülfutó igazi törésvonalat. Mert lehet, hogy az eladások biztató jeleket mutatnak, de ez még nem közvetlenül az olvasás térnyerését jelenti, sokkal inkább a fogyasztó olvasók felemelkedésére mutat rá. Az olvasó eltűnik, a fogyasztó megmarad. És így látszik, hogy az igazi veszélyt nem a számítógépek és az internet jelentik, hiszen ezek – ahogy természetesen a könyv is – nem képviselnek önálló tartalmat, csakis az információ és az olvasó közti utat alkotják. Sokkal inkább az az attitűd káros, amit a digitális technológia miatt felgyorsuló világ erősít meg bennünk: a felületes és gyors fogyasztás igénye.

A fogyasztói társadalom ezen aspektusa a modern kapitalizmus szinte minden rétegében megjelenik, globális problémák, melyek ellen leginkább csak mikroszinten tehetünk. Saját szokásainkat, ha kritikai figyelemmel alakítjuk, akkor környezetünkre is nagy hatással lehetünk. Vegyük például az utóbbi időben divatos hipszter stílust, mely a fősodorban lévő, mainstream szokásokkal igyekszik szembemenni (polaroiddal fotóznak, írógéppel írnak és képeslapot küldenek e-mail helyett) – és ha a halmozó és fogyasztó olvasás az elterjedt, akkor lehet, hogy pont egy ilyen „ellenmozgalom” vehet rá sokakat a kulturálódó olvasásra. Nyilvánvaló, hogy a fogyasztó olvasás a társadalom egyéb globális társadalmi folyamataihoz hasonlóan domináns fog maradni és az irodalmi folyamatok sem tudnak tökéletesen függetlenedni a fogyasztói társadalom hatásai alól, viszont nem szabad alábecsülni a lokális, alulról szerveződő kezdeményezéseket.

Nem lehet elmenni szó nélkül a kezdeményezés mellett, remélem minél több embert megtalál: Esti Kornél utcát Budapestnek - Petíció

Tisztelt aláírók,

kezdeményezésünk célja, hogy Budapesten nevezzenek el egy közterületet Esti Kornélról, a jövőre 130 éves Kosztolányi Dezső halhatatlan alakjáról. Esti Kornél nem csak egy kultúrtörténeti fogalom, hanem a pesti ember archeotípusának tökéletes megformálója, így különösen megérdemelné, hogy budapesti utcatábla viselje nevét. A Fővárosi Közgyűlés elé bárki beterjesztheti igényét utcanév elnevezéssel kapcsolatban, viszont úgy gondoljuk, hogy ezzel a petícióval sokkal nagyobb súlyt tudunk adni kérésünknek.

Köszönjük, hogy aláírásával segíti kezdeményezésünket!

Mióta Erlend Loe előrukkolt annak idején a valaha írt legzseniálisabb jávorszarvasos regénnyel, a Dopplerrel azóta tudjuk, hogy a skandinávok nem csak komor krimikkel és depressziós drámákkat tudnak írni, hanem sajátságos humoruk is megvan az irodalomban. A norvég sikerszerző legújabb magyarul megjelent regénye, a Fvonk pedig biztos az év legütősebb könyve lenne - igen sajnos csak lenne - ugyanis ehhez az kéne, hogy mi magunk norvégok legyünk, vagy még inkább Erlend Loe született volna magyarnak.

A történet főszereplője a megszokott naiv kisember, Fvonk, a testnevelési egyetem volt oktatója, aki ellen összeesküdt minden és mindenki: a barátnője, a falról lepergő festék de leginkább a terhes nők természetesen. Csendesen éldegél kis házában, festeget és tempósan gyalogol a közeli hómezőkön, kerüli az embereket és a velük járó összes kulturálatlanságot, mígnem egy rejtélyes albérlő beköltözik alagsori lakásába. Hamar kiderül, hogy az álszakállt viselő férfi nem más, mint Norvégia miniszterelnöke, Jens Stoltenberg. A kimerült kormányfő rejtekhelyül használja Fvonk lakását, de éjszakai látogatásai alatt egyre szorosabb barátságot köt főbérlőjével. Együtt teáznak és borozgatnak, együtt nézik a tévében a Lehetetlen küldetés c. műsort, járnak át Svédországba plázázni és közösen építkeznek a nappali padlószőnyegén Fvonk felnőtt lányától megmaradt építőkockákból.

Loe szereplői viccesek és rettentően gyermetegek, mint mindig, így könnyen megbarátkozunk Fvonkkal és Jenssel is. Mégis valami végig megakasztott abban, hogy teljesen belemerüljek a regénybe, és ennek az oka nem más, mint Orbán Viktor! Na nem az újabb kétharmados győzelem miatt, hanem azért, mert folyton az járt az eszemben mennyivel viccesebb lenne ez az egész, ha Jens helyett Viktor költözne be lakótársként egy ház alagsorába valahol a vidéki Magyarországon. Zseniális lenne, ahogy ott szotyizna és fejtené a keresztrejtvényét Fvonk konyhájában, ahogy felépítene, majd azzal az erővel lerombolna egy legótornyot gyermekded csillogással a szemében, és barátjával állszakállban járna át a román határ túloldalára olcsó cuccokat vásárolni egy supermarketbe. Ahogy megsértve csapná be maga után az ajtót, amikor Fvonk a szemére olvassa, hogy furcsán bólogat a tévében és túl sokszor mondja azt, hogy "kedves barátaim". Ahogy a Szegfűemberrel lennének rémálmai, ami után sírva rohan Fvonkhoz, hogy megvigasztalja, de így csak a nekünk semmitmondó norvég kereszténydemokratákat szimbolizáló Almanő figurájával kell beérnünk.

A Fvonk hozza a megszokott Erlend Loe-féle sutaságot és groteszk humort, ami a könyvben szokás szerint egyre nagyobb méreteket ölt, míg egészen elborulttá nem válik, és ezzel talán meg tudja menteni magát a magyar olvasók előtt. De bátran próbáljuk ki, hogy a Jensek helyére Viktort képzelünk és így már biztos, hogy fülig érő vigyorral fogjuk olvasni, ahogy a miniszterelnök álszakállban bujkál népe elől, csak hogy egy kis időre végre maga mögött hagyhassa a kormányzást és önfeledten játszhasson a földön építőkockáival.

A könyvért köszönet a Scolar Kiadónak!

A Da Vinci-kód sikere óta Dan Brown neve egybeforrt a katolikus egyházat felforgató összeesküvésekkel, melyekben Langdon professzor minden rejtvényt és szimbólumot megfejtve titkos társaságok nyomára bukkan Európa nagyvárosaiban. És nem mellesleg a világot is megmenti minden alkalommal. Legújabb regényét a szokásos felhajtás előzte meg, hamar kiderült, hogy tweedzakós főszereplőnk ezúttal újra visszatér Itáliába, ami a legutóbbi szabadkőműveses kötet után egy újabb nyíltsisakos vatikáni konfliktust vizionált, de a könyvet olvasva hamar jött a megdöbbenés. Brown ugyanis húzott egy nagyot és hamar felfedte, hogy ezúttal nem önmaga paródiáját írja, hanem inkább felhasználva népszerűségét próbál rávilágítani a modern világ egyik legfenyegetőbb problémájára.

Az Inferno szokás szerint belecsap a közepébe, amikor Robert Langdon egy firenzei kórházban arra ébred, hogy fejsebének köszönhetően semmire nem emlékszik az elmúlt napokból, így persze azt is homály fedi, hogy hogyan került Olaszországba, és ki volt a rejtélyes támadója. Hamar kénytelen menekülőre fogni, és mint mindig csak egy misztikus útjelző, és a séma szerint rajzolt csinos és okos hősnő van segítségére - eddig semmi meglepetés. Az művészettörténeti kincskeresés Itália legszebb helyszínein rángat minket végig, miközben Dante címadó művéről, a Pokolról is egyre többet megtudhatunk, szépen összecsiszolva a szimbólumkutató professzor vesszőfutásával. A történet pörög, lavírozik a klisék között, már kezdünk aggódni, hogy Brown az izgalmakért beáldozott mindennemű eredetiséget, de ekkor megjelenik a könyv fő témája, ami nem vallási, nem ezoterikus, de még csak nem is művészet történeti, hanem mindezeknél sokkalta izgalmasabb: demográfiai. Mielőtt legyintve dobnánk félre ezt az első blikkre teljesen érdektelen témakört, észre kell vennünk, hogy a világ legbefutottabb íróit – köztük Barack Obama kedvencét, Jonathan Franzen-t, aki legújabb, Szabadság c. regényét áldozta a témának – is kiemelten foglalkoztatja modern világunk legpusztítóbb fenyegetése: a túlnépesedés. Brown gyakorlatilag egy megdöbbentő grafikon köré kerekíti a katarzist, és tényleg, a szokásos „áruló felfedése”, „túl későn érkeztünk” és „ebbe a festménybe évszázadokkal ezelőtt belekódoltak valamit” mellett ez a könyv legkatartikusabb élménye, ha úgy tetszik szimbóluma, íme:

A történetben ugyan, mint mindig, most is megvan a háborodott, gonosz karakter, viszont ezúttal világot felforgató tervét nem olyan egyértelműen lehet jó vagy rossz oldalra sorolni. A túlnépesedés kérdése számos tudóskört foglalkoztat (köztük talán a legismertebb a Római Klub), de ezek csak olyan eszközöket mernek felmutatni, mint a fogamzásgátlás terjesztése a világ elmaradott régióiban, ami persze semmire nem elég, sokkal drasztikusabb megoldásra lenne szükség. A grafikon jól szemlélteti az emberi populáció exponenciális növekedését, amivel arányosan természetesen a nyersanyagfogyasztás és a káros anyag kibocsátás is növekszik. És ez a fenyegetés időben alkalmazott megoldás nélkül még a legmegfontoltabb szakértők szerint is egy igazi dantei Inferno a Földünk számára. Ha a túlnépesedés kérdése szóba kerül, a valóságban mindenki homokba dugja a fejét. Viszont Brown megteremti azt a tudóst, aki a magasabb jó érdekében nem retten vissza semmitől, és a kérdés immáron nem csak az, hogy meg lehet e állítani, hanem, hogy ezzel nem e teszünk még rosszabbat az emberiségnek. 

Dan Brown első két Langdon regényével már mindent elért, amire egy író vágyhat, és ez különösen érződött legutóbbi, Elveszett jelkép c. munkáján, ahol a történet ugyan szokás szerint feszes és izgalmas volt, de a konklúzió és a mondanivaló teljesen kimaradt belőle. Az Inferno mintha csak ezt a hibát próbálta volna helyre tenni, és a nem teljesen résmentesen felépített olaszországi kalandok mögé ezúttal egy olyan fontos és érdekes témát választott, amire senki nem számított. A kérdés már csak az, elég e hozzá egy bestseller író, hogy megváltoztassa az emberek gondolkodását, lesz e az az utolsó csepp, ami felhívja erre az égető problémára a figyelmünket, vagy Langdon professzor megmenekülésével el is felejtjük az egészet?

A politikai életrajz az egyik legnehezebb műfaj - ezt már Robert Harris Szellemírója óta tudjuk -, és ez különösen igaz akkor, ha egy épp hatalmon lévő államférfi karrierjét bemutató könyv kerül a kezünkbe. Hiszen ez az a műfaj, amihez szinte csak szélsőségek közt juthatunk hozzá, mivel aki belefog egy ilyen monumentális feldolgozó munkába az vagy nagyon gyűlöli az adott politikust, és minden mondatával ostort csattogtatva vezet minket előre, vagy pedig egy olyan rajongó ragad tollat, aki alig lát ki a bálványa árnyékából. Egészen 2013-ig kellett várni, hogy Magyarország utóbbi két évtizedének kétségtelenül legmeghatározóbb politikusa, Orbán Viktor is megkapta a maga életrajzi kötetét. A Hajrá, magyarok! persze ugyanúgy beleesett a műfaj összes csapdájába, ahogy illik, mégis valami olyan született, amire politikai nézetektől függetlenül is érdemes odafigyelni.

Orbán Viktorról az elmúlt évtizedben idiótábbnál-idiótább könyvek jelentek csak meg. Egy részükben a baloldal élte ki az egyoldalú fröcsögés élményét, másokban a Fidesz adott kis, demagóg idézetgyűjteményt választóinak, és akkor szót se ejtsünk az utóbbi években több formában is napvilágot látó, Dan Brownt is meghazudtoló világszintű összeesküvéseket „leleplező” füzetekről. Nem is csoda, hogy mindenki fölkapta a fejét, amikor Lengyelországban debütált Igor Janke Orbán-könyve a fiatal demokraták már közel sem fiatal vezetőjéről, és szerencsére nem is kellett sokáig várni, amíg idehaza is lecsaptak rá – persze a siker tartalomtól függetlenül borítékolva volt, mint minden hasonló kiadványnál.

A Hajrá, magyarok! módszeresen vezet végig minket Orbán pályáján, amivel végre egy egész képet kaphatunk arról az emberről, aki csak villanásokban van jelen a magyar emberek elméjében. Ahogy ott áll Nagy Imre újratemetésén és beszédet mond, ahogy Magyarország legfiatalabb miniszterelnöke lesz, ahogy nyugdíjasok csókolgatják a kezét, ahogy bontja a kordont, ahogy 2010-ben lesöpör minden bábut a tábláról, vagy éppen az ahogy Brüsszelben szabadkozik egy-egy döntése miatt. Janke könyve viszont minden részletet összerak, és főleg fiatalkorával és a Fidesz megalapításának időszakát olyan eddig nem hallott történetekkel színesíti. Viszont, ami a legizgalmasabb a Janke könyvben az maga az átalakulás. Annyira filmbe-regénybe illő, hogy talán csak a Breaking Bad-es Walter White ment át ekkora transzformáción, mint Magyarország jelenlegi miniszterelnöke. A fiatal antikommunista lázadóból a rendszerváltás után lassanként megkomolyodó államférfi válik, aki egyszerre vesz részt az ország felzárkóztatásában és integrációjában, miközben egyes döntéseivel pont távolabb lavíroz az európai konvencióktól. S ennek az útnak a végén ott áll a jelen Orbán Viktora, aki 2/3-al a parlamentben mindent elért, és minden fanyalgás ellenére is ő lett a modern magyar politika legnagyobb, vezető alakja. De itt nincs finálé, nincs egy jól megjátszott eredmény, ami után mindenki lepacsizhat és mehet a büfébe, majd Felcsútra, rúgni a bőrt. Egyik irányból ez egy igazi magyar sikertörténet főszerepben egy őszinte családapával – de a másik irányból egy hataloméhes birodalomépítő politikus pályáját bemutató művet láthatnak az olvasók, saját nézeteiktől függően persze.

Viszont a cikk elején fölvetett problematika ezúttal is áll, hiszen ha valaki nem gyűlöl vagy rajong, akkor nem ír politikai életrajzot, így Igor Janke-t is kénytelenek vagyunk az utóbbi táborhoz írni, még ha újságírói intelligenciájának köszönhetően ez nem is annyira szemet szúró, mint más szerzők esetében. Az, hogy Janke lengyel, még a magyar újraszerkesztett kiadás ellenére is csorbít egy csöppet a könyv élvezetén, hiszen néha hihetetlenül szájbarágósan mesél egy-egy, magyarok által unalomig ismert témáról, de ezen hamar túl is lendülhetünk, hiszen ez a félig külföldi, félig hazai nézőpont adja a kötet igazi ízét. Egy külső, mégis figyelmes és baráti hangnem szólal meg és mesél el egy nagyon magyar történetet, amit ilyen formában még magyar ember eddig nem tudott elmesélni.

A könyvért köszönet a Rézbong Kiadónak!

Ha Kuba szóba kerül, mindenkinek valamiféle csodaország ugrik be először. Háborítatlan karibi időjárású sziget, ahol mindenki mosolyogva vezeti ütött-kopott, de tekintélyt parancsoló oldtimer autóját, ahol a férfiak egy szivart pöfékelve bármikor táncra kelnek a színes ruhákba öltözött, igéző szemű, kreol bőrű nőkkel – ahol nem aggaszt a jelzálog, a hideg, egyszóval minden rendben van. Viszont a sztereotípiák mögött ezúttal is egy kemény valóság áll. Kubai retró című kötetében Horvát János újságíró és volt kubai nagykövet ezt a képet igyekszik lefesteni olvasói előtt, bemutatva minden varázslatot és nehézséget, amivel a nyugati félteke utolsó szocialista népköztársasága megigéz minden odalátogatót. 

Keresve se találhatnák olyan magyar embert, aki jobban otthon érezné magát a szigetországban, mint az ismert tv-riporter, Korda György mellett pókert közvetítő kommentátor és nem utolsósorban 2006-tól a Kubai Köztársaság magyar nagykövete, Horvát János. Mint tapasztalt újságíró csak úgy lubickol az izgalmasabbnál-izgalmasabb történetek között, párhuzamosan mesél saját kalandjairól és az ország szintén unalmasnak nem nevezhető történelméről. A riporter ki van hegyezve minden magyar fül számára érdekes momentumra, így ismerkedhetünk meg többek közt a havannai étteremtulajdonossal, aki egykoron az ’50-es évek Budapestjén lett orvos, majd később egykori iskolatársa, Ernesto „Che” Guevara itt látogatta meg, hogy hazahívja a forradalom megsegítésére (grátisz érdekesség, hogy dr. Barral később Vietnámban fogságba esett, a leendő Obama-t kihívó McCain szenátorral is összetűzésbe került a fogolytáborban). Megismerkedünk a forradalom nagy alakjaival, kiderül az is, hogy az egykoron határozottan antikommunista Castro-ból hogy lett ötórás beszédeket mondó lelkes ideológista, hogy miért hordott magánál az egyetemi évek alatt revolvert és hogy hogy tudja minden kubai csak a gesztikulációból kitalálni, hogy éppen a Commandante-ről van szó. A Kubai retró gondosan vezet be minket témáról-témára ugorva a kubaiak mindennapi életébe, szokásokkal és kultúrával ismerkedhetünk meg, amiket Horvát ügyesen csomagol be életszagú kis és nagyemberek történetébe, amivel egyszerre mutat tű éles képet mikro és makro szinten az országról. Egyszerre szembesülünk Kuba mindkét arcával, a boldogságtól sugárzó, latinos temperamentumú karibi országról, és a diktatúra és elnyomás szülte minden félelemmel és kényszermegoldással, amivel a kubaiak fanyar mosollyal kénytelenek megküzdeni minden egyes nap.

„Egészen más írói erények kellenek a regényhez, mint a novellához. A novellaíró inkább költő - szerintem. Úgy kéne hívni, novellaköltő.” – mondta Cserna-Szabó András novellista első regénye megjelenése után, és amikor interjúztunk vele, azt is elmondta, hogy üzleti szempontból mennyire rossz helyzetben van egy novelláskötet. Hisz az emberek nagy történetet akarnak a pénzükért, és nem csak szemezgetni egy tálból a legjobb falatok után kutatva. Így egészen érthetetlen, hogy Wells Tower első könyvesként hogy tudta az Államokban hetek alatt rommá verni a nagyformátumú művekkel érkező versenytársait, ezzel bezsebelve jó pár elismerést (A New York Times például két pozitív kritikát is lehozott róla, ami elég ritkán fordul elő a lapban) és nemzetközi megjelenést. Idehaza az Európa Könyvkiadó csapott le rá és gondosan elrejtette a szürke Modern könyvtár sorozatban, pedig az amerikai közvélemény ezúttal nem lihegte túl a dolgot, hisz Tower minden írásával olyan ütéseket oszt ki, mint egykoron Hemingway papa tette első novelláival.

Ezekben a pillanatokban arra gondoltam, hogy bizonyára még egy csomó olyan ember van, mint mi, beesett szemű, megfáradt faszkalapok Atlantában, Phoenixben, vagy Chattanoogában, akiknek kell egy hely, ahol kigyógyulhatnak középkorú énjük keserves kétségbeeséséből.

Az Elpusztítva, felperzselve összesen kilenc novellát szed össze nekünk, melyek többsége igazi férfitörténet. Szakállukat vakargatva, reggeli kávéjukat egy kis töménnyel megtámogató üzletemberek, családapák és harcosok kászálódnak ki az ágyból reggelente, hogy megküzdjenek a modern világ minden nyűgével, amit az Y kromoszómáikkal együtt a nyakukba kaptak. Egyik hősünk az összeomló házassága és egzisztenciája elől menekül egy szigetre, hogy bácsikája elhanyagolt nyaralójának felújításával és különleges halak gyűjtésével töltse kilátástalan napjait, hátha ezzel helyre tud tenni valamit a roskadozó világban. Másik férfi karakterünk az öccsével való nem éppen fényes kapcsolatát akarja helyrehozni és elhívja frissen vásárolt birtokára, ahol ő is apró munkákkal tölti gondtalan napjait, míg öccsével együtt a múltja romlottsága meg nem fertőzi a kis érintetlen édenkertjét. Férfiak próbálnak új és volt feleségeikkel megbékélni, míg egy másik hím fel nem rúg körülöttük mindent. A kötetben az apjuk súlya alatt görnyedő kisfiúk, és a múltjuk és a halál nyomásától megfáradt öregemberek is helyet kapnak, mintegy teljes kórképet festve a modern férfi megalkuvásokkal, dühvel és önhazugságokkal teli világáról.

A kötetet záró, címadó novella azonban lesöpri ezt a modernséget, hisz sok száz évvel a múltba, a viking portyázások korába vezet minket. A tesztoszteronban fürdő, véres harcosok ugyanúgy megküzdenek mindenért, vállalva veszélyeket, ami a szabadságukkal együtt jár. Viszont egy idő után nekik is elegük lesz a csatákból, a kibelezett bajtársakból, a fellógatott keresztény szerzetesekből. Hazavágynak. Feleségükkel, gyerekeikkel és a termény begyűjtésével akarnak foglalkozni a folytonos veszélyt jelentő kalandozások helyett. És ezzel a lezárással átértékelünk mindent, ami az eddig megismert modern férfiak nyakába zuhant. Őseink döntöttek amellett, hogy azt az életet válasszák, ahol a férfiak már nem a csatamezőn harcolnak, hanem a munkahelyükön és otthonaikban. Nincs igazi béke, mi csak az eszközt tudjuk megválasztani, amivel alkotunk és pusztítunk. És ha levettük a sisakunkat, ne csodálkozzunk, ha beverik a fejünket.

Kényszerítettem magam, hogy keressem az új szerelmet, és egy ideig azt hittem, hogy meg is találtam, amikor összejöttem egy lánnyal a munkahelyemről. Az ágyamban el tudott olvadni, de gyakran rátört a dédelgetett depressziója. […] Szakítottam, aztán mégis hiányozni kezdett; legalább annyi eszem lehetett volna, gondoltam, hogy csinálok róla pár meztelen fotót.

Wells Tower nem csak a kiváló történetmesélésével és a novellák gondos sorrendiségével bizonyítja profizmusát, de a stílusa is olyannyira elegáns és igéző, amivel ritkán lehet találkozni. „A novellista sokkal inkább költő, mint író” – és Tower minden szava a helyén van, ahol kell szikár és lényegre törő, máshol a gyönyörűen szőtt hasonlatokkal pendít meg bennünk érzéseket és hangulatokat. Pengeélesen írja a történeteit, amelyek kemények, mint az acél, mégis megcsillan bennük az élet fénye, és mindaz a szépség, amiért kardot kell rántanunk már évezredek óta. - „A regény nyerhet pontozással is, a novella viszont csak kiütéssel”.

Láttátok már a Blue Valentine-t? Tudjátok, az a film, amiben felváltva láthatjuk, amint Ryan Gosling fiatalon és sármosan becserkészik egy csajt, majd miután összeházasodtak, pocakosan és bajszosan lassanként elveszíti. Valahogy ilyen a norvég Erlend Loe munkássága is, hisz magyarul megjelent legújabb könyve mintha csak az első regényének, az Elfújta a nőnek az ellenpárja lenne, amiről legutóbb mi is írtunk. Míg ott egy első szerelem viszontagságaival találkozhatunk, minden sutaságával és gyermekbetegségével együtt, addig a Vegyesbolti csendes napok egy elfáradt házasság groteszk nyaralásának történetét meséli el.

Már elnézést, de nem erekciód van?
Nem tudom.
Az ilyesmit érzi az ember. Meg látszik is.
Nahát, tényleg, most, hogy mondod.
Rólam álmodtál?
Azt… azt hiszem igen.
Úgy tűnik, mert a színházat nagy biztonsággal kizárhatjuk.
Nem, azt hiszem nem a színházzal kapcsolatos. Bár nemegyszer a színdarabírás gondolatára is erekcióm lesz.
Izgalmas! De ezek szerint nincs kedved…
Most inkább ne…
Majd bepótoljuk.
Rendben. Bepótoljuk.

Azért Loe legjobb regénye még mindig az elsőként kezembe kerülő Doppler, aminek címadó főhőse megelégeli a társadalmi kötöttségeket, ezért egy rénszarvas társaságában kiköltözik a közeli erdőbe, így feje tetejére állítva egy rendszerető család mindennapjait. Az új könyv sokkal közelebb áll ehhez, mint bármelyik másik kötete, itt is van egy szerethető lúzer főszereplőnk, a drámaíró Telemann, aki családjával utazik Németországba a nyárra. Míg a família varázslatos hegyek közt kirándul, teniszezni és fagylaltozni járnak, addig Telemann egy zseniális, új színdarab írásával takarózva a kibérelt lakásban marad, de ihlet hiányában inkább a dögös sztárséfről Nigella Lawson-ról álmodozik. Munka helyett egyre csak nyál csorgatva lapozgatja szakácskönyveiben a legkihívóbb fotókat keresve a nőről, interneten kutatva próbál róla minél többet megtudni, amit először még maga is szégyell, de később már a közkedvelt szakácsnő rút férjének gyilkosságát is megtervezi. Ahogy a nagy ötlet megérkezése – és Nigella meghódítása - egyre elérhetetlenebbnek tűnik, elkezd felborogatni mindent maga körül, a gyakran lenácizott helyieket inzultálja, részegen jár el lánya teniszmeccseire, és egyre idegesebb feleségével is összekap mindenféle semmiségeken.

A könyv a színház műfajához igazodva egészen új formát használ, csupa párbeszéd, de a mondatok nincsenek nevekkel felcímkézve, mint a drámákban, sőt Loe még a gondolatjeleket is kitörölte a megszólalások elől, így Telemann vesszőfutásáról csak a szavak effajta vízeséséből értesülünk. Sokszor nem is lehetünk benne biztosak, hogy ki is beszél éppen, de ez egyáltalán nem nehezíti meg a dolgunkat, tökéletesen illik a groteszk, csípős nyelvű szereplőkhöz, akik még látatlanban is tökéletesen kirajzolódnak.

Ha az ember elmeséli valamelyik Erlend Loe könyv sztoriját, akkor általában az a reakció, hogy ezek a szereplők klinikai elmebetegek, igazi idióták. És tényleg groteszk díszleteink vannak, olyan momentumokkal, mint, amikor főhősünk a „szerszáma” segítségével kezdi el egy csokitorta átmérőjét megbecsülni, vagy amikor házasságát úgy próbálja megmenteni, hogy feleségét egy romantikus limonádé mozi helyett Tarr Béla majd nyolcórás Sátántangójára viszi el randizni. Mégis az első regénye erőtlenségével ellentétben itt már penge éles párbeszédeket ír, olyan jól fogja meg a mindennapok furcsaságait és dilemmáit, amitől rögtön komolyan vesszük a többnyire flúgos karaktereket összes kétségükkel együtt. Szereplőinket nem látjuk, így Loe új regényében, mintha csak egy szállodában a ricsajra felébredve hallgatnánk ki a szomszédban lakó idegen család beszélgetéseit, akik bármennyire fárasztóak és flúgosak, azért mégis hamar a szívünkhöz nőnek.

A szépirodalom is ugyanúgy kitermeli magának a saját szupersztárjait, mint a televíziózás, a sport vagy a zeneipar. Így emelkedhetett ki az unalmas könyvtári felolvasóestek világából Jonathan Franzen, hogy olyan emberek versengjenek a kegyeiért, mint Oprah Winfrey vagy éppen Barack Obama. 

Az előbbi még 2001-ben hívta meg népszerű showműsorába a szerzőt, akinek derogált a populáris környezet, így csuklóból kikosarazta Amerika első számú háziasszonyát. Ez persze csak még jobban fölkorbácsolta az olvasók érdeklődését, így Franzen egy csapásra a közbeszéd központjába került. Az író mintegy foghegyről odavetette az irodalmi világnak, hogy milyen kár, hogy teljesen kihalt a „Nagy Amerikai Regény”, és mintegy saját feldobott labdáját lecsapva 2010-ben ki is jött negyedik téglavastagságú regényével, a Szabadsággal, amivel évek óta az első íróként a Time magazin címlapjára kerülhetett (legutóbb Stephen King-et érte a megtiszteltetés). Franzen ikonjának építéséhez jött még pár érdekes sztori – „valamiért” pont az új regény megjelenésére időzítve – lelopták az író fejéről a jellegzetes szemüvegét, majd az amerikai elnök nyaralása során egy kedves könyvesbolti eladónak köszönhetően már a megjelenés előtt kaphatott egy példányt a kötetből, és ezek után Franzent a Fehér Házba is meghívták egy baráti vacsorára. Az amerikai irodalom fenegyerekének is aposztrofált Jonathan Franzen körül óriási a felhajtás a tengerentúlon, így híre Magyarországra is hamar eljutott. Talán ennek is köszönhető gyors egymásutániságban magyarul is megjelent két legújabb regénye; tavasszal debütált az ambiciózus Szabadság, majd karácsonyra befutott az igazi hírnevet meghozó Javítások.

Ugyan tavaly teljesen kiütött a Szabadság - gond nélkül lett az év könyve nálam, és bizonyította, hogy nem alap nélküli Franzen futtatása -, most mégis inkább az angol kiadás sorrendjét követve a Javításokkal kezdeném. A forma nagyon hasonló, hiszen mindkét esetben egy óriási családregényről beszélhetünk, ahol a különböző családtagok életét követhetjük bő száz oldalakon keresztül, lassanként kirajzolva a Lambert-család történetét. A középpontban áll a két szülő, a nyugdíjas korú Alfred és Enid, akik egy karácsonyra össze szeretnék hozni az államokban szétszóródott gyermekeiket. A depresszióval küzdő bankár Gary-t, aki feleségével és gyerekeivel kénytelen hatalmi harcokat játszani a hétköznapokban. A középső ízig-vérig értelmiségi fiút, Chip-et, aki egyetemi karrierjét és írói ambícióit felrúgva kénytelen Litvániába utazni, hogy könnyű pénzt szerezhessen egy piszkos üzletből. Legkisebb húguk, Denise egy nagyhírű étterem sztárszakácsaként irigylésre méltó életet él, de a látszat ellenére égető érzelmi kötelékek tartják fogva munkaadójával és annak feleségével. Senkinek nem fűlik a foga ahhoz, hogy visszautazzon a fájdalmas emlékektől terhelt családi fészekbe, de a meghívás ezúttal visszautasíthatatlan, hiszen Alfred súlyos beteg. Parkinson-kórban szenved, és valószínűleg ez lenne az utolsó ünnep, amikor még felismerné saját gyermekeit a vacsoraasztalnál.

Franzen nem bízza a véletlenre, a kezdetben felskiccelt családi portrét lapról-lapra gondosan kidolgozza, minden szereplő személyes történetét, életútját és kétségeit elmeséli. A közép-nyugati amerikai családon keresztül egy egész generáció története elevenedik meg, akikre rátalált a hidegháború és a terror elleni harc közti rövid békés időszak, amikor mindennél jobban érezhetővé válnak az addig elfojtott belső feszültségek. Így kerülnek elő olyan fontos témák, mint a halálbüntetés, a drogokkal összemosódó modern gyógyszerek, és az Amerikában is egyre látványosabban kitáruló társadalmi olló, aminek köszönhetően a gazdagok még gazdagabbak, a szegények ellenben még szegényebbek lesznek. A Lambert gyerekek mind a boldogság kitaposott ösvényeit járják, de mindegyikük csak csalódásokkal és üres eszmékkel találkozik útja során. Mindenki próbálja korrigálni a saját és környezete hibáit – talán innen eredhet a regény címe, bár nem nyilvánvaló, annak ellenére, hogy Franzen imád a címekkel útmutatást adni az értelmezéshez - ugyanakkor ezek mind eltörpülnek Alfréd brutális és gyógyíthatatlan betegsége mellett.

Szinte biztos vagyok benne, hogy Franzen családjában is volt, aki Parkinson-kórban szenvedett, annyira részletesen, és az olvasót elborzasztva írja le, ahogy az egykor volt életerős családapa talpa alól kicsúszik a realitás talaja és elkezd zuhanni a képzelgések rémisztő világába. A magyar kiadás ebből a szempontból sokkal jobban rátalált a regény lényegére, hiszen az Európa Kiadó kötetének borítóján egy zuhanó ember látható, az angolszász változatokkal szemben, amiken karácsonyi vacsora, vagy éppen egy óceánjáró hajó látható a címoldalon. És amellett, hogy ez a zuhanás egy valós mozzanat a történetben, tökéletes szimbóluma mind az Alfrédon eluralkodó betegségnek, mind a testileg egészséges családtagok sorsának. De, hogy elkerülhetetlen-e a becsapódás – mint egy afféle entellektüel krimiben – az csak az utolsó mondatból derül ki teljesen, ami a könyv letétele után is hosszan visszhangzik még a fejünkben.

A Javítások (akár csak a Szabadság) nagyon könnyen olvasható, így a szereplők minden defektjük ellenére (vagy pont azért) is hozzánk nőnek, és a százoldalas fejezetek végére beiktatott „csattanó” is hajt minket előre az olvasásban, még akkor is ha nagyon erős témákon vezetnek minket keresztül a történet szálai. A sztorira felfigyelt az HBO is, és sorozatot is akartak adaptálni a regényből, már Ewan McGregor-t is megnyerték Chip szerepére, azonban a legfrissebb hírek arról tanúskodnak, hogy ejtették a projektet a történetszálak bonyolultságára és nehezen megfilmesíthetőségére hivatkozva. A Trónok Harca megfilmesítése után ez azért kevéssé hihető, reméljük, az a szóbeszéd válik valóra, hogy inkább mozivászonra adaptálják a Lambert-család történetét. Bart István már fordítja a visszafelé haladva következő, eredetileg 1992-ben megjelent Erős rengést, ami a elmondása szerint egy még az eddigieket is fölülmúló családregény lesz a Franzen életműben.

Budapest a fesztiválszezonnal együtt nyakig merül a jobbnál-jobb programokba, és ma már ez nem feltétlenül csak azt jelenti, hogy a vigalmi negyed utcakövét koptatva vonuljunk egyik romkocsmából a másikba, hisz például itt van nekünk június elején már harmadik éve a Margó fesztivál. A Könyvhéttel párhuzamosan futó irodalmi programsorozat a nagytestvérrel ellentétben nem a tikkadt nagyszínpados felolvasásokról és azokat elmosó heves zivatarokról, a műanyag székeken szomorkodó kisszériás írókról, és a vad tömegeket megmozgató Gyurcsány és Szepesi dedikálásokról szól (ami, sokak szerint ugyanaz a műfaj – nem tudunk nekik ellent mondani). A Margó sokkal inkább egy olyan világot mutat be, ami nem csak a kiadók raktárpucoló akcióiról szól, hanem leülteti az írókat és az olvasóhoz egy asztalhoz, föltesz valami zenét, tölt egy fröccsöt és hagyja, hogy az irodalom életre keljen. Szinte minden programról születtek színes-szagos beszámolók, az Esterházy apa-fia matinéról, az idén Aegon-díjat elnyerő sokarcú Barnás bemutatkozásáról, és a Rájátszás keretei közt húrokba csapó Grecsóról. Egy valami azonban kimaradt, pedig ennél szaftosabb sztorikat sehol nem lehetett meghallgatni a városban, ez biztos, szóval most jöjjön Cserna-Szabó András és az Irodalmi Szotty!

A dolog rettentő egyszerű, vegyük a belváros egyik leghangulatosabb helyét, a Castro Bisztrót, ide ültessünk le egy tucat éhes szájat, majd jöhet Cserna-Szabó András író, és Elek Ferenc színész, akik egy ötfogásos ebéd közben csillogtatják meg szakmájuk legjavát. Az ebéd tematikáját a lecsó kultusza adta, így hát egymást váltották a sokak által tévesen magyar ételként számon tartott paprikás-paradicsomos egytálétel világkonyhai változatai, miközben Elek a bárpultnak támaszkodva elevenítette meg Cserna legízesebb, groteszkbe hajló történeteit.

A fél adagos tányérokat egymás után töltötték meg a lecsó kultúrkörének különböző szegleteiből érkező variációk (ezeket az ízeket csak elmesélés alapján próbáljátok így fejben megkóstolni, viszont minden ételnél linkelünk egy receptet, így ha valamelyik változat megtetszik, akkor tessék máris vágódeszkát, kést és fakanalat ragadni), így ízlelhettük meg elsőként az arab tojásos, fűszeres, laposkenyérrel felszolgált Shakshuka-t. Ezt a sokkal inkább közismert franciaországi padlizsános, cukkinis  Ratatouille követte, amiben a zöldségek egészen roppanósra voltak még hagyva, így az utána felszolgált török változat, a Menemen hamar kiütötte a nyeregből, hiszen ez mintha csak az előző két fogás előnyeit ötvözte volna a tányérunkban. Ha jól számoljuk, hogy minden változatból fél adagot kaptunk, akkor már sejteni lehet, hogy a frissítő rozé fröccsök ellenére is eddigre már kissé elpilledtünk, kezünkben a tört kenyérhéj már csak lustán tunkolt a szaftban, pedig hátra volt a szívünkhöz (akár földrajzilag is) a két legközelebb álló variáció, a szerb és a magyar. Déli szomszédjainknál a paprika és paradicsom mellett a legfőbb alapanyag a rizs és krumpli, amit így már Dzsuvecsnek hívhatunk, ami fondormód a magyar határon is átkúszott, és többek közt a „rác lecsó” elnevezést kapta. Ötödikként, mintegy megkoronázandó a bőséges lakomát, megérkezett az, amit mi lecsónak hívunk, a vékony szalonna zsírjában megfuttatott hagyma, a csípős kolbászkarikák, és a vérvörös szaft, ami még úgy is patrióta könnyeket csalt a szemünkbe, hogy a világkonyha végigzabálása után már levegőt is alig kaptunk, és éhségről szó sem eshetett.

Csernát nevezték már a szegény ember Krúdy-jának, így az Elek Ferenc által életre keltett történeteken keresztül is az evés kapta a főszerepet, így elevenedett meg a férjét körfűrésszel lenyakazó Jolán, a kolozsvári káposzta körül kialakult tömegverekedésben oroszlánrész vállaló Aranka, a hagymásvér konzerv hiányától belezővámpírrá változó S. Konrád, és végül a mézet és a sztereotípiákat megelégelve malacka-pecsenyét készítő Micimackó, akinek történetét Cserna és Elek egy „párjelenetben” adtak elő (Cserna itt el is mesélte az ide passzoló, klasszikus Kosztolányi-Karinthy anekdotát, tessék csak tájékozódni, például itt).

Jövőre újra Margó fesztivál, ami ezek után kötelező nyárnyitó irodalmi program lesz számunkra, főleg, hogy ha akkor is lehetőségünk nyílik ilyen jó társaságban elkölteni egy ebédet, ahol az irodalom egy élő, izgalmas és változatos arcát mutatja, ami nem akar görcsösen komolynak mutatkozni. Cserna-Szabó útmutató szavaival zárnánk - amelyek nem csak a lecsó készítésére igazak - hanem úgy istenigazából mindenre az életben: „Ne csináljunk belőle pörköltet, mert ez nem az. Van a magyar konyhának egy rossz beidegződése, szeret mindent elpörköltesíteni. (…) Semmit ne zárjunk ki! Tejföl, rizs, tarhonya, tojás. Még a velő vagy a máj se bűn. A gomba, a tök, a spárga se. Bor is mehet belé. Csak könyörgöm, nagy, vastag karikákra vágjuk a hagymát, hogy még véletlenül se legyen belőle szaft, és felejtsük el az őrölt pirospaprikát ezúttal, van ebben friss, zamatos zöldpaprika elég!" Szóval csak el ne pörköltösödjünk! Egészségünkre!

A fotók Valuska Gábor munkái, köszönjük neki!

Kevés rosszabb érzés van annál, mint, amikor egyik kedvenc szerzőnk lassan, de biztosan elfelejt írni. A nevével még el lehet adni az új regényeket, mi magunk is elolvassuk, mintegy a régi barátságra tekintettel, de csak a egyszer volt zseni foszladozó árnyékát láthatjuk vissza a lapokon. Szintén elég rossz, de az előzőnél sokkal jobb változat, amikor egy nagyon megkedvelt írónk - jelen esetben a norvég Erlend Loe - első regényét vesszük kezünkben, és ugyan felismerjük benne kézjegyeit, de az egész még valahogy harmatgyenge a később megjelent regényeihez képest. Loe igazán a Doppler című regényével futott be idehaza és a világban, hisz címszereplő főhősét olyan eszement kalandok közt és fontos morális kérdések közt rángatja egy hihetetlenül vicces sztoriban, amivel ritkán találkozhatunk a higgadt skandináv irodalomban.

A rénszarvasos, óriás Tobleronés, totemoszlopos apa-fia történetet azonban jóval megelőzte az 1992-ban megjelent Elfújta a nő, amit Loe neve probléma nélkül eladott még a rikító rózsaszín borítóval együtt is, de bármennyire várjuk, hogy a jól ismert suta, naív hőst majd magába szívja valami őrült vesszőfutás, ehelyett "csak" egy nőt kap maga mellé, és annak bántóan sárga komódját a nappalijába. A történet kiszabott tematikája az lenne, hogy a huszonéves főhősünk hogyan bonyolódik élete első komoly kapcsolatába a nagyszájú Marianne-nal, hogyan lesz az "én"-ből "mi", hogyan kell beáldozni a megszokásainkat, és hogyan kell alkalmazkodni a másikéhoz. Erlend Loe szinte gyermeki gondolatmenettel rendelkező férfi főhőseihez tökéletesen passzolna ennek a folyamatnak a kellemes, szemlélődő és néha dacoló bemutatása, de a nyugodt északi pulzusú próza ezúttal menthetetlenül teljes unalomba fullad. A szereplők és viselkedésük gyakran idegesítőek, a férfink képtelen döntéseket hozni, a nőnk pedig olyan szabályokat akar bebetonozni, olyan apróságokon akad fönn, ami miatt lehetetlen azonosulni velük. Ezt csak tetézik a mellékszereplő barátok és szomszédok, akik annyira unalmas emberek, hogy egy, sokszor emlegetett curling meccs közvetítés hangnemében beszélnek életük minden jelentéktelen apróságáról.

Boldogok a lelki szegények, akár ez is lehetne a könyv mottója, de hamar kiderül, hogy ez még nem elég a boldogsághoz, hiszen a butaság is legalább ennyi nyomort szül az emberi kapcsolatokban, még hogy ha mindenki olyan faék logikával rendelkezne, mint a könyv hősei. Ha Erlend Loe legújabb regényeként jelent volna meg az Elfújta a nő, akkor már foghatnánk a fejünket, hogy az egyedi elbeszélő stílusával eddig is pengeélen táncoló szerzőt is elérte az írókat fenyegető leépülés, de mentségére szólhat, hogy nem így történt, hisz későbbi könyveivel még nem tudott hibázni. De most kiderült, hogy ami naiv, az attól még közel sem biztos, hogy szuper.

 „Vannak olyan régiók a világban, ahol nagyon gyorsan zajlott le a modernizáció, így egyazon ember egyszerre sámán és villanyszerelő. És, amikor elkezd rángatózni és hörögni, akkor nem tudni, hogy a szellemek szállták meg, vagy bassza az áram” – talán szentségtörés egy ilyen banális viccel kezdeni Sirokai Mátyás második verseskönyvének bemutatását, de be kell vallanom, zavarban vagyok. A beat tanúinak könyve olyan szakrális irat, amit csak úgy tudunk a helyére rakni a térben és időben, ha eljátszadozunk azzal a gondolattal, hogy a sámánizmus nem halt ki a tudomány elterjedésével, csak kiegészült a magfizika, neurológia és az űrutazás tanaival. Az asztronauták szarvakat ragasztottak szkafandereikre, és légzőkészülékük mellé egy feszített bőr sámándobot is magukkal vittek, hogy azon üssék az élet egyetlen alapvető mértékegységét: a beatet.

II.11.

Ahova négyen sétálunk, a szobát öröm és szégyen fűti be, de odáig a nyelvek fókamód játékosak, a dörgölőzők, lapulók, szájból szájba tapsolók vidám zálogokat adnak. Vidámakat, ha csak jobb híján vidámakat is, és mert díszben akarjuk elkezdeni, bőszavúan készülődünk, hogy ne untasson rögtön a testek egyformasága, ne bántson a közös, illatozó zavarodottság, ne villantsa ránk mosolyát másikunk arcából a megvetés.
Ahogy falra varrt, tizenhat lábú képmásunk moccan, úgy modulunk, alakzatban, mi is. Akaszkodunk kezekkel, lábakkal, genitáliákkal, mert el akarjuk érni a soklábú tökélyét, összetömörödni egyetlen testbe, bezúzni a tükröket, melyek mögül figyelnek minket. S mert a munka hatalmas, és képmásunk már vergődik a falon, mindezt azonnal akarjuk, a jelen nevében és hatalmával, a jelenével, ahol minden tükör mögött ül valaki.

A 2013-as költészet napjára debütáló három verseskönyvecske közül már írtunk Pion István Atlaszáról és Simon Márton polaroidjairól (vele ráadásul interjúztunk is nemrég), és harmadikként Sirokai kötetéhez is eljutottunk, ami a két harcostárs könyvével egyetemben szintén nagyon meglepő a maga nemében. Itt is érezhetjük a költészet mibenlétének kutatását és újraértelmezését, de közel sem a sortörés- és rímmentes prózai forma miatt, sokkal inkább a szöveg befogadása került új síkra számomra. Sirokai egy interjúban mesélte, hogy enyhe inszomniában szenved a téli időszakban, rendszerint fölébredt már kora hajnalban, és ekkor határozta el, hogy ahelyett, hogy a plafont bámulná, elkezdi kiírni ezeket a benne mélyen szunnyadó verseket. Elsőre nehéz mit kezdeni a dologgal, a szövegek egyszerű költői pátosszal felfűtött lázálom trip-nek tűnnek, ahol szabad asszociációban egyesülnek az anyatermészet, a fizikai törvények, és az emberi test tanulmányozásának elemei. Azután meghallgattam ezt a bizonyos interjút, és rájöttem, hogy a kulcs az álmatlanságban van. Amikor csendbe merül a szoba, és elhal a nappali sietség moraja, és csak olyan elemi hangok adják a metronómot, mint a légzésünk és a szívverésünk, akkor kell elővennünk A beat tanúinak könyvét. Ilyenkor szemünk nyugodtan siklik már a sorokon, és az egész egyfajta meditációként hat ránk, olyan mintha ez az éber álom magába szívna, és ilyenkor a „horizontugrás lehetségessé válik”.

fotó: Bach Máté

Minduntalan próbáltam csáklyákkal fogódzókat találni az ismertben és a reálisban, de sokszor az volt az érzésem, hogy még maga Sirokai se érti teljesen saját gondolatmenetét, inkább csak egy olyan próféta szerepébe bújik, akit azért választottak ki az emberfeletti erők, mivel tudták, hogy meg van az a nyelvi eszköztára, amivel a lehető legközelebb tudja juttatni olvasóit a nehezen felfogható tanokhoz. Nagy árnyékot vető szóképek, és elemi igazságok keverednek egy olyan kézikönyv stílusban, ami mintha csak kőbe akarta volna vésni minden fontos „tudottat és sejtettet”, hogy a hömpölygő bináris kódok közt se veszhessen el az emberi lét igazi esszenciája. Hazudnék, ha azt mondanám mindent értek, és úgy gondolnám minden lefordítható az értelem nyelvére, de az biztos, hogy olvasás közben fejem búbjáig elnyelt a beatek szellemvilága. És egy elveszett, zavarában nevetgélő gyermeknek így talán már az a vicc is megbocsájtható.

A cikk eredetileg a Harmonet.hu-n jelent meg.

Legutóbb írtunk Simon Marci második verseskönyvéről, a Polaroidokról, most pedig a Könyvhéten alkalmunk nyílt beszélgetni vele japán és magyar költészetről, slam poetry-ről, alkotói kitárulkozásról, és arról, hogy a szájtátás igenis munkamódszer.

fotó: Valuska Gábor

Ha egy modern költészetben járatlan olvasód kinyitja a Polaroidokat, akkor azt fogja mondani, hogy ezek a szövegek nem is versek. Rímek csak elvétve, és a legtöbb polaroid nem több egy rövidke mondatnál. Akkor ez most miért is vers?

A cél elsősorban pont ez volt, hogy rámutassak arra, hogy a vers nem azt jelenti, hogy „olyan szöveg, ami nem ér ki a papír két széléig”. Abban bíztam, hogy ez a könyv nem csak a szakmai közönséghez fog eljutni, így mindenkit kicsit rá lehet vele venni, hogy elgondolkodjon a költészet és a versek mibenlétén. Az irodalomoktatás kevés kivétellel utóvédharcokat vív a teljes pusztulás (=érdektelenség) szélén, ráadásul a tananyag nagy részét olyan dolgok teszik ki, mint a költők részletes életrajza, mert az érettségihez ez kell. A kortársakig az átlag diák el sem jut, nem hogy a versek mibenlétén való merengésig... És nyilván ötletem sincs, hogy valójában „mi a költészet”, meg még kevésbé szeretném ezt én megmondani, de azért nem féltem kiadni a Polaroidokat a kezeim közül, mint verseskönyvet, mert szerintem részben épp ezt sugallja. Egy csomó minden – érzések, emlékek, nyelvjáték – amiről azt hisszük, hogy majd egy „nagy műalkotásban” fogunk vele szembesülni, alkalmanként simán szembejön velünk a hétköznapokban, egy furcsa félmondat formájában.

Tehát a polaroidok ezekről a momentumokról készített pillanatfelvételek? A hétköznapi költészetről?

Azért ez egy alaposan megkonstruált dolog, nagyon sokat dolgoztam vele, de igen, valahogy így van. A cél az, hogy az olvasó elgondolkodjon, legyen az szakmabéli, vagy csak egy rácsodálkozó „külsős”.

És hogyan született egy-egy polaroid? Utazol a villamoson, meglátsz valamit az utcán, az elindít egy gondolatot, amit aztán gyorsan lefirkantasz egy füzetbe, mondván „tetten van érve a pillanat”?

Bárcsak így lenne. Valójában ez az egész még dél-Walesben talált meg, ahol éppen pincérként és konyhai mindenesként dolgoztam egy étteremben. Rengeteget melóztam, igazi szabadidőm nem volt, csak hosszabb-rövidebb holtidők, amikor volt időm gondolkodni és ilyenkor eszembe jutottak sorok, amikről később kiderült, hogy nem feltétlenül lehet belőlük „verset írni”, vagy éppen csak időm nem volt rá tényleg. Aztán némi agyalás után azt mondtam nem is akarok. Legyen ez a vers. Akkor már amúgy is évek óta foglalkoztatott a japán költészet – azon belül konkrétan az egyébként ma is élő haiku, meg főleg az, hogy azt a szemléletet hogyan tudnám átültetni az „itthoni” környezetbe.